Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.

Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug
Az mind gyalázatos hazug.

Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.

Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.

Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne rothadj itt elevenen.

Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.

Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.

Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.

Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz.
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre veretett.

Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.

Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.

Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints.
Te légy az isten, hogyha nincs.

Újraolvasom a Harmónia Caelestist, meg akarom érteni az apákat, az apámat. Tudni akarom a sajátom, mert onnan jöttem én is, és a gyökereim nélkül elfúj a szél.

"A bánat, Uram a tétlenség egy neme."

" Mi a különbség édesapám és az Isten között? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs."

"Az én apám sose akart szenvedést okozni. Szemernyi szenvedést se; mindent megtett azért, hazudott, alakoskodott, fizetett, szerette felebarátosát, mint önmagát, föláldozta az edébidejét, szóval tényleg mindent. Ez az irtózása és félelme a szenvedéstől temérdek szenvedést okozott."

Se nem jó, se nem rossz, hanem ember volt, és ebben a minőségében hiányzik, de nagyon. Hónom alatt a rohanó világ lázat mutat, nincs hol pihenni, csak talán ott, ahol már ő van.  Ha van az a hely.

Amióta nincsen apám (és itt vége a pontatlan József Attila idézgetésnek), többet tudtam meg róla, mint amíg élt. Ez borzaszt, sajnálom, hogy nem volt nyíltabb a kapcsolatunk, tudni szerettem volna az ő történeteit, azokat, amiket magával hordoz, amik őt olyanná tették, amilyen volt.

Mert felveszünk régi, családi történeteket, és akaratlanul is újrajátsszuk, mások a szereplők, mi újra elrontjuk, amit mondjuk a nagyi is elrontott, vagy jól csináljuk, amit apu is jól csinált. A családomról kiderült, hogy sok köztük a tanár, és sok a szakács, én ezeket a történeteket egyesítem, viszem tovább. De viszem tovább az (remélhetőleg csak esetenkénti) okoskodás történetét is, mindkét család minden tagja nagy életmagyarázó, nagy bölcs, csak otthon, egymás közt nincs béke, mert minden testvér jobban tud a másiknál, és segíteni akar, akár erőszakkal is. Ezt a történetet vigye más, rontsa el más, vannak történetek, amiknek magva kell, hogy szakadjon, pont kell, hogy kerüljön a végére. Tudni akarom a lehető legjobban az egész nagy családom, mert tudni akarom, hogy amit csinálok, az én vagyok-e, vagy egy automatikusan bekapcsolt történet, ami a kis, családi mémben öröklődik, adódik tovább.

Vagyok harmad apám, harmad anyám, harmad én. A ki vagyok én? nehezen értelmezhető, mert mindhárom vagyok, de csak egyik szeretnék lenni igazán, én. A szülői akaratok közt vergődő gyerekkor végét a kamaszkori igák lerázásának próbái teszik ki. Ekkor akarunk nem az apánkra, vagy anyánkra hasonlítani, ekkor kezd a kedvencből eltaszított lenni, ekkor döbben rá a gyerek, hogy ő nem feltétlenül a szülei, vagy egyik szülője akaratának a továbbfejlesztője, hanem lehet, sőt kell is saját akarattal rendelkezni, és ezáltal képesnek lenni eldönteni, hogy az a szülői akarat mennyire jó az egyénnek. A felületes kitörési kísérletek állandóan visszadobnak a szülő énközpontjába, ahol ismét csak zavar keletkezik, mert az ő, nem pedig én. A lázadó korban magamra kell találni, meg kell figyelni, hogy ki vagyok, ki akarok lenni, mit hoztam a másik két harmaddal, és abból mit, mennyit akarok felhasználni, magamévá tenni. Nekem például nagyon nehéz leküzdenem, hogy ne okoskodjak, mert a kétharmadból jött, és eléggé magamévá tettem, az egész blognak van egy okoskodó felhangja, a megváltom a világot meg nem is kérdés. Tennék ellene, meg nem is. A szüleim gyermeke, én, nem egyenlő sem a vallásos anyával, sem a felelőtlen, (már) örökfiataloskodó apával, hanem valahol a középúton kellene lennie annak az énnek, valahol a kettő között, egy harmadik úton. A szüleim gyermeke, én imádkozott, vagy bort ivott, ha félt, de egyik sem volt ő, mindkettő hamiskás volt, mert a szüleim gyermeke, én, megoldja, ha tudja a félelmét, aztán egy pohár bor felett egy hálaimát lehel.

A jobb kezem mutató ujjában még most is érzem a hideget, ami apámtól való. Egy halottat megsimogatni örök emlék, bevésődik az ujjaidba, a szemedbe, Látod az elernyedt izmokat az arcon, és azt mondod, ez már nem az apám, ez már a halál arca, az örökké változó.

 Apám három kiló hamu. 

Apám szíve megszakadt. 

Apám a Harmonia Cealestis és a Javított kiadás. 

Véglegesen, halva látni egy apát az a felnőttkor eleje. 

A halál hályog hálózsákot húzott szemére. (ez a mondat már készen volt a halála előtt 3 nappal. Nem akartam volna felhasználni.)

Az élet csak annyi, amíg mi, parányok elsuhanunk egymás mellett, és az árnyékunk nyomot hagy a másikon. Csak egyedül az a nyom fontos, hogy mi marad meg a másikban rólad. Az voltál te.

Munkahelyet váltottál. Végre azt csinálod, amit mindig is szerettél volna, örök világossággal fényeskedsz nekünk, még hajózóknak.

(Amúgy mindenki látja, hogy ott integet mosolyogva?)

" Egyetlenegy probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett." Ezt az Einstein idézetet mondtad mindig, amikor beszélgettünk, és olyan mélyre jutottunk lelkileg, és borilag, elmondtad sokszor, néha már zavaróan sokszor, mégsem jegyeztem meg, pedig még a kezed is emelted hozzá, feküdtél a kanapén a nappaliban, vagy mondjuk ültél a fotelban, és beszélgettünk, és büszke voltam, hogy megosztod velem a tudásod, mert okos embernek tartalak. Vajon megmondta-e a Ji-kinged, hogy ez fog következni? Nem nagyon találtál nyugalmat, űzted magad, és űzettél is, de minden elsimult karácsonyra, és vitted magaddal a békét, ami remélhetőleg a bensőd sajátja volt. Nem hagytál senkire lelkiismeret furdalást, elintéztél mindent, úgy hiszem. Béke legyen veled, nyugodj békében, nyugodj békében, nyugodj békében, ismétlem addig, amíg élek, és ha rád gondolok, mert ha magamra nézek, akkor téged is látlak.

Kedves Vigyori! 

Sokan szólítottak így, mondtad is 23-án, amikor utoljára beszéltünk. Remélem megérzed ezt az üzenetet. A blog egyik lényege pont az volt, hogy ezen keresztül tudtam hozzád is szólni. Írni akartam a halálról több bejegyzést is, mert nagyon bennem volt, sündörgött, éreztem a szagát. Írni akartam arról is, hogy a hatáskeltés mennyire a részemmé vált, hogy érzelmeket akarok kiváltani, akkor is, amikor szimplán elég lenne a nyugalom. Hogy az írással is hatást akartam elérni, mesterségesen manipulálni. Hát ezek a bejegyzések nem magasröptűek, mélyen szállnak, tompán állnak össze, ha egyáltalán.

Beszélhettél volna többet, nézd, ez a blog is amiatt van, hogy én beszélek, és vártam a válaszod, tettekben, vagy szavakban, vártam, hogy megnyílsz, nem csak mosolyogsz mindenen. Látod, kompenzálok, beszélek, többet is, mint kellene, most már amíg élek, beszélek helyetted is.

Szóval csak azt szeretném mondani, hogy képzeld, két hete bajszom van, mint neked. Pár éve a testalkatom olyan, mint a tied, és a gondolkodásom nagyon rég óta a tiéddel elegyedett, a tiéd formálta. Elkezdtem gyűjteni a szakmákat, mint te is, jó pap holtig tanul, ezt te is bebizonyítottad, pedig nem is voltál pap. Neked köszönhetem a könyvet, az olvasás szeretetét. Mindezt viszem magammal, a testformámban, a gondolkodásomban, a gondolataimban. Viszem a mosolyod, már mondják nekem is, hogy állandóan vigyorgok, remélem nem baj, hogy a jó dolgaid plagizálom, tovább használlak téged. Hirtelen kapkodó vágy lett úrrá rajtam, hogy a képed nézzem, hogy lássalak legalább így, a lányod esküvőjén mosolyogsz, nyugodt az arcod, épp úgy, ahogy ma délután is az volt már. Pedig pont tegnap jutott eszembe, hogy majd együtt vállalunk irtást, együtt izzadunk, vágunk fát, mert az izzadási hajlamot is tőled örököltem. Képzelheted, hogy dőlt volna rólunk a víz! Sajnálom, hogy már nem fogsz tudni segíteni a házamban, és nem ülhetnek az unokáid a lábadra, vagy nem kínálhatod meg őket egy pohár rossz borral, ha serdülni kezdenek, mert azt tudom, hogy akkor is megmaradtál volna, 15 év múlva is vigyorgósnak, ittad volna a borod, mint akit nem kezdett ki az élet. Pedig az élet kikezd mindenkivel, kacérkodik, aztán szakít, és mint egy rossz kurva, hűtlenül elhagy.

Apu! Úgy is tudod, mondtad mindig, ha arról beszéltünk, mit érzel. Felruháztál azzal, hogy ismerlek téged, közben csak éreztelek, és nem tudom, hogy jól-e. Tudtad, hogy mi lesz, tudom. Csináljuk úgy, ahogy mindig mondtad. Szóval tudom, hogy tudtad, hogy mi fog következni, hinni akarom, hogy békével mentél el, hinni akarom, hogy le akartál zárni mindent, azért mondtad az utolsó beszélgetésünkkor, hogy legyen az embernek célja, mert az az élet. Legyetek boldogok, írtam nektek, rátok fér már. Remélem az utolsó napjaid szépen teltek, vagyis tudom, hogy igen. Éreztelek, mondhatnám, éreztem, hogy üzenetet fogok kapni, ma éjjel a Jelenések könyvével álmodtam, mondhatnám azt is, hogy tudtam előre, de nem, nem tudtam. Csak gondolkodtam rólatok, hogy megöregedtetek. Hogy a ház, ahol felnőttünk, szintén idős lett. Hogy így válnak a házak nagyszülők házává. Csak nem tudtam, hogy már annyira fáradt vagy, hogy amiatt búcsúzol mindenkitől. Ritkán beszéltünk, még ritkábban kérted te a telefont, amióta távol élünk egymástól, szóval tudom, hogy búcsúztál, és nem azzal dobtalak fel, hogy megdicsértelek, hogy jobb munkahelyre sikerült váltanod, hanem azzal, hogy nem haragszom rád. Tudd meg, hogy nem, tudd meg hogy igazából soha nem haragudtam rád, csak most egy kicsit, mert azt ígérted, hogy 77 évig fogsz élni, és nem csak eddig, ma délig.

"Az ünnep a különbözés", olvasható az idézet egy korábbi bejegyzésemben. Különbözik mindentől, ami hétköznapi, megszokott, olyan más, mint amilyen más a gyerekkor volt. Pihenhetsz akkor is, amikor különben nem, ez csak a gyerekeknek adatik meg. A pihenésre azonban fel kell készülni, gyermekké kell válni, fel kell fedezni az ünnepet magunkban, és kell legyen olyan, aki szeret, és ki tudom, merem, akarom fejezni neki, hogy ünnepre készülök, tegyük ezt együtt. A bennünk lévő gyereknek is szüksége van élményre, nem szabad kihagyni az ünnepből, az az ő ideje. Díszeket készít, ábrándozik hóról, szánkóról, díszes fáról, sok ajándékról. A felnőtt, akivé váltunk pedig át kell, hogy adja ilyenkor a terepet neki, hadd készítsen olyan díszt, amilyet akar, és ajándékot is maximum segíthet választani, de amúgy vonuljon vissza, pihenjen, a felnőttnek az ünnep a pihenés, akkor a gyerek aktív, ő dolgozik repeső lélekkel, reménykedő szívvel, és szeretettel eltelve a másik iránt. A társ gyermekké tud tenni, és te is őt, és így tud meghitt lenni egy olyan ünnep, ahol már tudjuk, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, és valójában a karácsonyfát is apu állítja, mégis meghitt lehet, közös, örömmel, szeretettel és szerelemmel teli. Kívánom, hogy mindenki élje át az ünnepet, legyen békés, boldog karácsonya.

Ha olyan éhes az ember, akkor a szó végeket is lerágja, mint a kenyércsücsköt. Pedig ez nem éhség, csak kompenzálása annak, hogy már nem dohányra költöm a pénzem, hanem élelemre. Három nap múlva négy éve, hogy leszoktam a dohányzásról, külső és belső ösztökélésre, mondván, nehogy már egy füstölő rúd tartson sarokban, nehogy ennek a fizikai kényszernek, amit önmagamnak okozok ne tudjak ellenállni. Végül sikerült, és nyoma is lett, híztam, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Híztam, mert felszabadult napi 3 órám, amit korábban cigizéssel töltöttem, és felszabadult napi 500 forintom, amit másra tudtam költeni, és rájöttem, hogy van étel a májkrémen túl is, akármennyire is szeretem az utóbbit. Ennek okán elkezdtem zabálni. Állandóan, az íze kedvéért, mert megtehettem egyszerűen. Szerencsére vettem gyümölcsöt is, amit azelőtt soha. A cigi helyett az lett a jutalom. Azóta próbálok megbirkózni a súlyfelesleggel, az ételek túlzott fogyasztásával, amit nem olyan könnyű megoldani, ha dohányos bölcsészből nemdohányzó szakáccsá válik az ember. Ennek kapcsán jutott eszembe éjjel a következő: A van csak akkor marad meg, ha már előtte is volt. A nincs utáni vant feléli az ember, mert végre van, és nehéz megtartani, hogy maradjon is. Ha van önuralom, akkor lesz van is.

Mint ahogy a blog címe is sugallja, itt tökéletes mondatokat kéne gyűjteni. Végre, sok idő után kezembe akadt ismét egy olyan könyv, amiből érdemes kiírni párat, elvégre az intertextualitás a barátunk, még ha alá is húzza pirossal a word, amit önmagával is megtesz, szóval nincs akkora gond. A következő idézet az új Pelevin könyvből való, és nem szar, ahogy azt majd olvasni lehet.

"A csan tanítók általában valami durvasággal válaszoltak- vagy botütéssel, vagy káromkodással. Különösen jeleskedett ebben egy bizonyos Lin-csi, aki arra a kérdésre, hogy mi a Buddha, azt felelte, hogy lyuk az árnyékszéken.

-Rendszerint úgy értelmezik a válaszát- folytatta Dzsambon- hogy Lin-csi azt tanította, nem szabad a fogalmakhoz, és eszmékhez kötődni, legyen az akár Buddha eszméje. De Szolovjov úgy gondolta, hogy ez a lehető legpontosabb magyarázat. Képzelje el, mondta, a mocskos, összeszart budit. Van-e benne valami tiszta? Van. Ez a lyuk a közepén. Azt semmi sem tudja bemocskolni. Minden egyszerűen csak lehull a mélybe rajta át. A lyuknak nincs se széle, se határa, se formája- mindez csak a széknek van. És ugyanakkor a tisztátalanságnak ez az egész temploma kizárólag ennek a lyuknak köszönhetően létezik. Ez a lyuk a legfontosabb dolog az árnyékszékben, és ugyanakkor olyan dolog, aminek semmi köze hozzá. Mi több, a lyukat nem a tulajdon természete teszi lyukká, hanem az, amit az emberek köré építenek: a budi. Ám saját természete a lyuknak egyszerűen nincsen- legalábbis addig a pillanatig, amikor az árnyékszékre leülő láma el nem kezdi három kájára felosztani..."

Ez a blog egy életfájl. Kis élet, kis olvasótáborral. Olyan ez, mint amikor egy puszta történetét adják ki könyv formában, kábé erre is ekkora az érdeklődés, ami nem is baj, nem nagy dolgok történnek egy puszta életében sem, és egy egyszeri kisemberében sem. Ez az egész inkább hasonlít egy közepesen rosszul, éveken át írt szakdolgozatra önmagamról, öntükör.

Úgy bele lehet merülni a mindennapok megszokásába, hogy az ember nem is gondol bele, hogy milyen gyorsan változhat meg minden. Ülsz a jól besüppedő fotelban, amit a fenekeddel tettél olyanná, ülsz benne, és aggódsz dolgokon, olyan kicsiségeken, amik a nagy bajjal úgy válnak köddé, hogy észre sem veszed a hirtelen jött nagy sötétségben, hogy ott köd is van. Az ember éli a mindennapjait, próbál törekedni a nyugalomra, csinálja a munkáját, aztán egyszer csak mondják neki, hogy bocs. Borul minden, kiesel a fotelból, mit kiesel, hanyatt löknek vele úgy, hogy szét is törik, amiben eddig csücsültél. Sokat formált ez a sok költözés, kirúgás rajtunk. Megismertük egymás alkalmazkodó képességét, találékonyságát, és a szomorúságot is, ami a kirúgással jár. Most minden nap rekordot döntünk, eddig 3 hónapig bírtak elviselni minket egyhuzamban, hiába, válság van, nacionalizmus van, cigány élet van. Szóval most minden nappal új rekord születik, és jó lenne, ha itt tudnánk maradni, mert eddig messze ez a legjobb hely, ahol eddig dolgoztunk. A nyugodt jelen csak egy hajszál vékony állapot, ami bármikor átbillenhet, lehullhat, szóval ebben a kicsiny térben akarok mindenhogyan részt venni a testemmel, szívemmel, lelkemmel. Ezek az évek olyanok, mint a hosszú haj, melyet a szél zilál szét, és mi minden alkalommal ki akarjuk tűrni a hajunkat a szemünkből, hogy lássuk egymást, mert a másik látványa ad nyugalmat ebben a nagy szélben.

Morfondíroztam, hogy minek hívjam, várakozásnak, elodázásnak, vagy kegyelmi állapotnak. Szeretném, ha az utolsó lenne, de erre még sokáig nem kapok választ. Azt szeretném hinni, hogy ez egy jó lehetőség, sansz, hogy jobban rákészüljünk arra, ami következik, amire szövetkezni akarunk. El vagyunk zárva mindentől, csak a munka van, és csak mi egymásnak, és ez olyan jó érzés, egymásra tudunk olyannyira koncentrálni, mint kevesen. Tavaly volt 4 hónapunk, amikor csak beszélgettünk, reggeltől-estig, sokszor hajnalban is felkeltve egymást. Most is rengeteg mindenről esik szó, nem fogy el a téma, sőt, egyre bővül. Tervezünk, elemzünk, rendezzük sorainkat, felkészülni, vigyázz, kész. Odázás lenne-e ez, hogy nem a saját közegünkben vagyunk, vagy már ez is az az élet, amit élni akarunk? Inkább az utóbbi, bőven ezt akarjuk élni, együtt, egymásnak, nyugalomban. Végre a lélek megpihen, van rá lehetősége, hogy amikor akar, akkor csöndet kap a másiktól is. Megértést. Szeretetet. Erősítő összetartozást. Ilyenekre vágyik mindenki. Ami bennem van, az az, hogy ezt nem tudjuk majd hazavinni, lesz akkor majd gyerek, nem egy, akiknek nem lesz erre a csendre, nyugalomra szüksége. Akkor majd ki kell találni, hogy hogyan tudjuk biztosítani ezt a békét. Amire ez most mindenképpen jó, az az, hogy a már meglévő szeretet alapjainkra húzzuk fel a nyugalom falait.

Leonardo da Vinci kiállítás van Londonban. Úgy vártam, mint egy tini, aki a kedvence koncertjére megy. A nyitás napján megörültem az eseménynek, izgultam, pedig nem is voltam ott a helyszínen. Vártam a ma délelőttöt, mert megbeszéltük, hogy elmegyünk, és megnézzük az évszázad kiállítását, elvégre középkori popikont nem mindennap láthat az ember. A nyitásra ott voltunk a helyszínen - másik pár száz emberrel. Leesett az állam, olyan sor kígyózott ott, hogy nem láttuk a végét, és a csalódás az volt, hogy így időnk sem volt, hogy kiálljuk a valószínűleg több órás sort. Csalódva ballagtunk el, mint a kisgyerek, akit a kora miatt nem engednek be a kedvence koncertjére, de a kapuban még visszakiált ( vagy csak maga elé mormog): visszajövök! 

Olyan, mert bemész, hogy vinnél valamit, tudod, hogy hiány van benned, és ezt ki akarod iktatni. Körbenézel, válogatsz, nem is tudod, de közben ismerkedsz magaddal, ott fogod meglátni, megtanulni, hogy ki vagy abban a szituációban, közelebb kerülsz magadhoz is, és ott születik a kis célod, ha addig nem lett volna. Egy apróság meg fog szólítani, híd verődik közétek, betemetődik az árok, amit a hiány vájt. Amit kiviszel innen, az bármi lehet innentől, csak rajtad múlik, azon, hogy mit kezdesz a lehetőséggel, hogy élsz a reménnyel, amit elhoztál a boltból. Neveld fel, mert a reményből élet válik, gondozd, legyél jó gazdája, a remény is köd először, majd cingár testű, törékeny kis valami, de életerőssé válik, ha gondozod, neveled, hiszen kelletek egymásnak.

Olvasok híreket, nem tántorít még el a haza a hazameneteltől, csak kétségbe ejt, és aki az egységet szereti, az nincs jó helyen a kétség gödrében. Kusza szó lett az a kupac, ami eddig a hazát jelentette, most zaha, haaz, de semmiképpen haza, és nem csak nekem, hanem úgy hallottam senkinek sem. Repülő után ülni a vonaton, és azt hallgatni, hogy a 6 emberből négy 10 forintos fizetésemelés részleteit tárgyalja, hadműveli össze, míg a másik kettő arról beszél, hogy lehetne még csökkenteni az egy gramm súlyát nullahétre (nullahatra még jobb lenne), az nagyon elszomorító. Olvassa az ember külföldön, hogy milyen nagy a nyomor otthon, de csak ott szembesül vele ténylegesen. A légkör folyt, mint egyszer régen a kénbarlangban a levegő, amikor ha lejjebb hajoltam, mint kellett volna, elkezdte bökni, mit bökni, fojtani a hörgőimet a kénnel keveredett levegő. Ott szóltak, hogy 70 cm-nél alacsonyabb élőlény nem léphet be a barlangba, mert nagyon gyorsan meghal. Ki is volt táblázva, figyelmeztetve volt minden arra járó. Lassan mi is cserélhetjük a Welcome táblákat egy idézetre: "Vasalt medrű folyó Magyarország, korhadó keretek közt sekélyesen a vesztébe rohan."

 http://www.irodalmijelen.hu/node/11867

A főbenjáró bűnök ellen vannak a törvények, azok ellen védve van jobbára az ember, az ki van gondolva, az el van tervezve, látványos. A szívben járó bűnök nincsenek a törvénykönyvekben, holott ártalmasságuk megkérdőjelezhetetlen, mégis büntetlenül megússza mindenki. Annak csak egy bírósága van, és az részrehajló, mert a bűnösben foglal helyet, a lélekben ülésezik, ha egyáltalán. Szívben járó bűn az, ha valaki érzéseit megsérted például, visszaélsz vele, érzelmileg zsarolod, nem vagy szerelmes, mégis együtt vagy vele, stb. Mindenki tud egy csomó ilyet, és egy csomó nyomorékot is, akik ilyen bűnöktől váltak töredezett lelkűvé. Az ilyen bűnök a reményt ölik, mivel csalódáskor szilánkosra tört jégpáncél a remény. A szívben járó bűn alattomos, mint a besurranó tolvaj, és akkor károsít meg, amikor otthon vagy, és úgy, hogy sokszor sokkal később, vagy egyáltalán nem veszed észre, mert a kár, ami okozódott, beépül az életedbe, és természetes lesz, mivel minden kárral együtt lehet élni. A szívben járó bűnösök listája pár napja elérte a hétmilliárdot, mert a Föld a lélek börtöne.

Ahogy az őszt megérzi az orrában egyik nap az ember. Elindulsz otthonról, és egyszer csak, miután már mentél keveset, megérzed az illatát, azt a kicsit füstös, kicsit hideg, korhadó szagot. Ahogy idővel megérzed ezt is, úgy fogod megérezni azt, hogy felnőtt lettél. Nem az elején, nem úgy, hogy reggel felkelsz az ágyban, és akkor mostantól felnőtt vagy, nem. A felnőttség, mint az ősz, csak kialakulása után lopódzik hozzád, de a felnőttség, ellentétben az ősszel, nem okoz örömet, semmilyen érzést nem vált ki. Tudomásul veszed, rábólintasz a tényre, immár felnőttként. Nem okoz lelki vihart, mert a lelki vihar a fiatalság sajátja, amit el kell hagyni ahhoz, hogy felnőtt lehess. A felnőttség elérkezése a fiatalság elmúlása felett aratott győzelem utáni csendes eredményhirdetés.

A szerelemben együtt megöregedés olyan, mint az aszalt cseresznye. Kívül ráncos, de belül még mindig édes. A leve elapadt már rég, csak az eszenciája omlik szét a (pót)fogaid között.

Mindenkinek van hivatástudata. Van aki pincér, szakács, tanár vagy akármi más. A főállásban űzött munkák alapján lesz valaki ez vagy az, rányomja a bélyegét az illetőre, azonosul a szakmájával, az egyiken látszik, hogy földműves, a másikon, hogy tanár. Felvesszük az adott szakma karaktereit, öltözködésben, viselkedésben, barátságokban. Nekem a fő szakmám, hivatásom, hogy szerelmes legyek. Leköröz minden mást, emiatt összecsapott, amiket írok, és emiatt nem lesz semmi az olyan mondataimmal, hogy

Fényesre suvickolom betűimet.

Kortalanra csókolom porosodó bekötőútjaid.

Hallgatagon majszolom az időt.