Vagyok harmad apám, harmad anyám, harmad én. A ki vagyok én? nehezen értelmezhető, mert mindhárom vagyok, de csak egyik szeretnék lenni igazán, én. A szülői akaratok közt vergődő gyerekkor végét a kamaszkori igák lerázásának próbái teszik ki. Ekkor akarunk nem az apánkra, vagy anyánkra hasonlítani, ekkor kezd a kedvencből eltaszított lenni, ekkor döbben rá a gyerek, hogy ő nem feltétlenül a szülei, vagy egyik szülője akaratának a továbbfejlesztője, hanem lehet, sőt kell is saját akarattal rendelkezni, és ezáltal képesnek lenni eldönteni, hogy az a szülői akarat mennyire jó az egyénnek. A felületes kitörési kísérletek állandóan visszadobnak a szülő énközpontjába, ahol ismét csak zavar keletkezik, mert az ő, nem pedig én. A lázadó korban magamra kell találni, meg kell figyelni, hogy ki vagyok, ki akarok lenni, mit hoztam a másik két harmaddal, és abból mit, mennyit akarok felhasználni, magamévá tenni. Nekem például nagyon nehéz leküzdenem, hogy ne okoskodjak, mert a kétharmadból jött, és eléggé magamévá tettem, az egész blognak van egy okoskodó felhangja, a megváltom a világot meg nem is kérdés. Tennék ellene, meg nem is. A szüleim gyermeke, én, nem egyenlő sem a vallásos anyával, sem a felelőtlen, (már) örökfiataloskodó apával, hanem valahol a középúton kellene lennie annak az énnek, valahol a kettő között, egy harmadik úton. A szüleim gyermeke, én imádkozott, vagy bort ivott, ha félt, de egyik sem volt ő, mindkettő hamiskás volt, mert a szüleim gyermeke, én, megoldja, ha tudja a félelmét, aztán egy pohár bor felett egy hálaimát lehel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.