Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság

rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,

s azt képzelnem: pont én kellek neked.

Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,

hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –

most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:

találsz-e te gyönyörűséget bennem –

úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.

Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,

de te járattál olyan iskolába,

ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam

arcod sosem, mint hogy magam kivágjam

s gyökértelenül sodródjam feléd;

énnekem fáznom kell és epekednem,

nem úgy, mint aki ül a tenyeredben

s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,

melletted álltam volna éjjel-nappal:

nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,

a kíséreted nagyon kell szavamhoz.

Szemem téged keres, ha elkalandoz;

a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.