Híreink következnek:

a mennyorszag.ma hírportál megkérdezte a nemrég visszatért J.-t, hogy milyen is volt a földi lét, mire fent nevezett a következőt válaszolta: 

-Tényleg szar.

Gyorsan, kapkodva készült az ember, sár-levegő-férfi-álom-borda-nő.

Kész.

A gondolatmenetből az következik, hogy azt írjam, hogy a  hirtelen összedobottságunknak "hála" lettünk a világba vetettek, emiatt érezzük magunkat olyan elbaszottul megzavarodva. Az állatnál többek vagyunk, de kevesebbek Istennél, mégis ránk lett bízva, hogy befejezzük a saját teremtésünket. Hogy dolgozzunk magunkon életünk végéig, noha ehhez nem sok segítséget kapunk, mert az alkotó pihen. Tudathasadásos állatok vagyunk, akik többet hisznek magukról, mint amik, és mindezt amiatt, mert nekünk lett adva minden. Nesze, itt van, tied, mi meg a bőség zavarában, mint aki megnyeri a lottóötöst, nem tudjuk, mit csináljunk a ránk szakadt jóléttel. Néha elgondolkodom azon, hogy az ipari méretű önpusztítással csak megrövidítjük az emberiség szenvedését, tanácstalan útkeresését, tehát csak csinálunk egy második, de immár tökéletes özönvizet, mivel az első nem mondható sikeresnek, mert azért csak túlélte egy hajórakománnyi sárkupac, akik végigszerencsétlenkedtek pár ezer évet. 

Innen már csak a jó-, illetve rosszhiszeműségem következménye lehet a jóhiszemű  vakbuzgó hit vagy a totális ateizmus, ami nem az istenhitnek van híján, hanem a tiszteletnek.

Plágiumvers

  napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
Zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog, aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:
minden kislány férjhez adatik,
szőkék legelébb,
aztán feketék,
végül barnák és a maradék.

Ha majd nem leszek és tépelődöm
elmúlt életemen, befejezetlen ügyeimet intézni
visszatérek, tűröm, hogy várakoztassanak,
számolom a bezárt ajtókhoz vezető padlóburkolat
repedéseit, az ajtón túli köhintést, hallgatom az édes
suttogásokat odabent, szánakozva és tehetetlenül
a kérlelés sírásba forduló hangjait, ameddig
ismerős még ez a nyelv nekem, hallani fogjátok
ti is, mit beszélek: a fölöttetek levő lakásban
egy kulcscsomó leesik, nagyot koppan, a szekrényajtó
lélegzetet vesz és mélyet sóhajt; fémtárgyaitokra
fényujj nehezedik, és bár a kilincs nem enged,
fölálltok, hogy köszöntsétek az ajtón
be sem lépőt, zavartan új foglalatosságba kezdtek,
amibe – azonnal érzitek –: fölösleges volt
kezdenetek, előveszítek a már elolvasott könyvet,
bár nem tudjátok: azért, hogy olvassam én is,
megkerestetek a térképen egy utcát, ahova
elmenni nem akartok, otthagyjátok az asztalterítőn
az összesöpört morzsát, hogy eltaláljak
terítékemig, elakadtok miattam egy levélben
– megpörgetem, majd visszaadom a szavakat –,
gyönyörködöm a sűrű pillátok vetette árnyék
karéjában pasztellszín arcotokon. Lehet,
majd mulatságosnak tetszik ez a célszerűség
nekem: szemhéj redői, fülkagyló, pálcika ujjak,
és elnevetem magam, másfelől viszont ismert
a testétől megfosztott lélek fázékonysága, ruhát
kívánna újból, a tűzhely lángjánál szeretne melegedni.

Az ember felnő a kötélhez, szó szerint belenő, felcseperedik a kötél magasságába, ami addig lengedez, de utána a nyakra kerül. Akkor érzed meg a szorítását először, amikor meghal egy közeli rokon, aztán az élet súlyt rak rád, csökken a mozgástér, belenősz a sorsodba, súlyt köt alattomban az izmaidra, mert az élet a bohóc, aki eljátssza a halált a nézőknek, bohókásan, vicceskedve, tudván, hogy ő túl fogja élni, de valaki meg fog halni, nevet a nép a játékon, felszabadulva örül, hogy nem ő van soron, és elborzadva nézi, ahogy a tényleges főszereplők fellépdelnek a színre, jön a halál, oldalba rúgja az életet, aki vinnyogva húzódik a sarokba, onnan pimaszul beint, de megteheti, a bolondnak jár ez a kegy. Az ember, aki béklyóban várja az ítéletet, nyakán szorul a hurok, kezei, lábai nem mozognak, ólmos súlyok vonják a föld felé, ahová visszatérni fog, még egyszer körbenéz, aztán szívinfarktust kap.

A halál megvonja a vállát, neki így is jó, a végeredmény számít, előbb vagy később, mindegy is. A nép pedig kicsit csalódott, mert nem volt nagy műsor, nem volt nagy szenvedés, kicsit pedig örül, mert így nem sajnálja annyira akinek vége lett, és este nem görnyed össze annyira az ágyában, mert tudja, hogy ő is bűnös, neki sincs olyan sok hátra, magának sem kíván rosszabbat, mint a mostaninak, és emiatt nyugszik el a kis, alamuszi lelke.

"Kigombollak télikabát, nem gyilkolt meg hát minket ez a tél

Nem gyilkolt meg, télikabát, pedig akart, és mégse sikerült"

De.

Zsebkendőben tartalak, voltál jobb helyen is.

A rémes az lehetett, hogy tepsiben szilvesztereztél (rossz vicc!),

Akár a pácolt kacsa.

A maradék, ami maradt karácsonyról belőled (nem kacsa!),

a szívem felett van,

A kabátomban.

Elviszlek a tengerhez, a világító tornyodhoz,

Elásom, ami maradt belőled, betemetem, és tengerrel locsolom le,

A szájat összeszorító, kesernyés, folyadékkal,

mely - a leírás alapján - hasonlatos ahhoz, amit iszogattál.

A sör napfénnyel futtatott tengervíz – gondolhattad,

ami neked végül is már mindegy, hogy az-e,

hiszen ennek a keserűnek

már csak mi isszuk meg a levét.

Attól vagy-e férfi, ha eltitkolod a betegségedet, vagy ha elmész orvoshoz, és tovább élsz, tovább tudod eltartani a családod? Attól vagy-e férfi, hogy nem beszélsz az érzéseidről, vagy attól, hogy a másik tudja, ki vagy, mit érzel iránta? Attól vagy-e férfi, ha nem mosogatsz el, magasan a nőd fölé tekintesz, vagy attól-e, ha megosztod vele az életed, és belefolysz az övébe (Pikáns!)? Ne higgy ábrándoknak, ködös mítoszoknak, kósza ismerősöknek, kocsmai nagyszájúknak, de higgy a szívednek, és a szerelmed szívének.

Ha férfi vagy, légy férfi,

S ne hitvány gyönge báb,

Mit kény és kedv szerint lök

A sors idébb-odább.

Félénk eb a sors, csak csahol;

A bátraktól szalad,

Kik szembeszállanak vele...

Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenenesznél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
„Koldúsbot és függetlenség!”
Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.

Vajon igaza van-e mindenben Petőfinek? Vajon az-e a bátor tett, ha az ember nem törik meg, hanem bátran vállalja önmagát, elveit, rendíthetetlen, vagy pedig az a bátorság, amikor valaki élni mer görbült derékkal, mondjuk a családja érdekében? Mi a jobb? Halott, de pl. hős apa, vagy az élő, aki a családja érdekében lemond a büszkeségéről, önmagáról? A hős önző, Petőfi mítosz, nagyszájú mítosz, akinek a családja életben maradt, de ő nem segített-e rajtuk azzal,hogy meghalt? Mondjuk a van-e jó megoldás kérdésére csak annyi lehet a válasz, hogy a szituációtól függ. Élj és szeress bátran, és merj dönteni.

Napi friss mosoly a borotvált arcon, élére vasalt kedvesség, tükörfényesre polírozott, örökös jókedv, nesztelen járás, puha mozdulatok, magabiztos helyismeret. Az étteremben meg kell mutatni, ki van otthon, de olyan kedvesen, hogy az elegancia mögül ne érezze ki a vendég, hogy terelgetve van. Telnek a napok, miként olvasás közben fogynak a lapok.

Mara, a bölcs, vidám kisértő,
elküldte hozzám lányait;
egyik a Szomj, másik a Vágy s a
Nyugtalanság a harmadik.

Szépek voltak, mint száz nő együtt,
mint száz nő együtt, ravaszok;
megtettek mindent, ami bűbáj
férfit valaha megfogott.

Ha ezredannyit tettek volna,
ma is itt volnának velem,
ha századannyit, a halálig
kísérték volna életem,

de amit adtak és mutattak,
olyan teljes volt, oly örök,
hogy egyszerre elszomorodtam
az égi vendégek között.

S láttam, milyen koldus az ember,
s a lélek akármit csinál,
belülről, mint almát a féreg,
kiesz bennünket a halál;

és az öröklétből kilopni
egy élet minden gyönyörét:
csak kóstoló, mutatni, hogy mily
sok a többi, a veszteség;

s láttam, kár elkezdeni bármit,
és lettem, mint a kő, halott...
S hívtak a lányok, szépek voltak,
mint száz nő együtt, ravaszok,

s elküldtem őket: - Szomjúság, menj!
hagyj el, Vágy, és te, harmadik,
távozz szívemből, Nyugtalanság! -
Elküldtem Mara lányait,

és Mara, a vidám kisértő,
hozzám jött és letérdelt elém
és az arca egy percre ép oly
szomorú volt, mint az enyém.

Fél éve vagyunk itt. Rekord ez, de nem lesz ünnep, ha csak csend lenne, már az is jó lenne. Szinte napra pontosan a fél év leteltével ki lettem téve a konyhából. Eddig azt hittem, hogy a késekkel, amikkel dolgozom fogom kivágni az álmaimból a házat, amiben élni szeretnék, de nem. Mondjuk jelentős darab lett kivágva, de mégsem elegendő. Most, a pincér szakma második napja előtti este azon gondolkodom, hogy mi a különbség a két munka között, és rá kell jönni, hogy az ember. Ott, benn, a lábosok között butának, nyersnek kell lenni, kinn pedig jó modor, udvariasság, mosoly, előzékenység a mérvadó. Ünnep a konyhához képest, és nekem meg kell tanulni alkalmazkodni ehhez, ami úgy érzem nem lesz nehéz, mert jobban illik a személyiségemhez az ünneplő. (Most alkalmazkodás van, csendben hajolok, visszagondolok a szakácsposztokra, most nem főzöm ki a terveinket, hanem tálcán viszem ki.)

Ez az egyik hírportálról kölcsönvett mondat jár a fejemben hetek óta. Kicsit malmozósra fogtam mostanában, sürgetném, úgy érzem lassan telik. Mennék sokszor, kezdeni azt, amit életnek neveznek, közben pedig halad az szépen, a maga idejében. Én meg csak ismételgetem magamban a mantrámat.

A két függőleges emberi végtelen közt találkozni.
Az emberi végtelen nem lineáris idősíkban mozog, hanem horizontálisban, emiatt állított nyolcas a jele. Párhuzamosan fut egymás mellett a két lehetőség tárháza, amit embernek hívunk. Hogy lesz e kapcsolódási pont, az a pontban rögzült véletlentől is függ, tehát az esély, hogy megtaláld azt, aki tényleg neked való, nagyon kicsi. Emitt ha belevesszük a képletbe az eleve elrendelést, akkor a lehetőségek tárháza csökken, ha az elve elrendelést a következő módon definiáljuk: A függőleges párhuzamos végtelenek szélei, melyek bizonyos határt szabnak a lehetőségeknek, de az azon belüli mozgás még mindig akkora, hogy több életes ismeretlen a megoldása. Tehát a két függőleges emberi végtelen széleinek jelölése: |8.8|
Az eleve elrendelés olyan megkötésekkel jár, ami miatt embereknek hívjuk magunkat, például hogy nem vagyunk halhatatlanok, csak egy életet vagyunk képesek egyszerre élni, stb. Az eleve elrendelés családilag is behatárol, mivel a látottak úgy hatnak az illetőre, hogy ha egyszerűbb, akkor mindent átvesz, amit lát a családban, és csak ismételni fogja a látott életeket, a sajátját pedig nem kezdi el.

 

A jelen soha nem fogja úgy értékelni a múltat, mint ahogy az megérdemelné, mivel a jelen az örök kamasz, aki olyan pimasz, hogy semmibe veszi a múlt cselekedeteit. Pedig a múlt a maga örök, egyre idősödő öregségével egyszer, egy pillanatra maga is jelen volt, akkor tette a dolgokat, amiket a mostani (épp elrohanó) pillanat semmibe vesz. De jól is van ez így, a kamasz mindig máshogy csinál mindent, mint ahogy mondják neki, ahogy kéne, de hiába a sok hiba, mégis akkor tesz tényleges dolgokat a lét, akkor lesz azzá, ami. A jövő a maga éppen, állandóan születő újszülöttségével pedig maga a beteljesülésre váró jelen. Pimasz a jelen, de meg is teheti, mert egy pillanatig tart csak, aztán elillan, az újszülött éppoly gyorsan válik öreggé, mint az élet maga.

Az élet csak azért tart minket, hogy ráncosodjunk, és minél többet adjon értünk a halál, aki a ráncgyárában dolgozza fel a beérkezett árut. A minőségi osztályozás után a feldolgozóba kerül a termék, ahol aztán mindenféle termék készül belőle. Habár sok a renitens, úgy tűnik, mégis megéri az életnek ez a tenyészet, mert ha jön az enyészet, sokat kaphat egy-egy jól sikerült darabért. A nehezebben ráncosodókat, (gumis bőrűek) jobban terheli az élet, mivel nehezebben szakadnak, több fér beléjük. Mondjuk azt, több követ rak az élet a bőrzsákba, amik vagyunk.

Vajon visszaszorítható-e a büszkeség, és mi az a határ, ami már káros? Hol húzódik meg az a vonal, amikor még az emberségedet véded, és a kicsi önérzeted, és hol van az, ahonnan már nem kicsi az az önérzet? Mikortól vagyok az az utolsó jöttment, aki beszól a főnökeinek akik ebben az országban születtek, én meg csak bevándoroltam, ha csak időlegesen is? Ezek a kérdések motoszkáltak a fejemben, amikor felállítottam a kontroll csoportomat, és a véleményeik alapján, melyben éppúgy van nagyon elmarasztaló is, miként gratuláló, és megértő is, továbbra sem tudom eldönteni, hogy hogy állunk. Mindenesetre ki kell elemezni, mert lehet, hogy tényleg böszme vagyok, nem csak büszke. hataratkelo.postr.hu/igy-lettunk-modern-kalandozo-magyarok

A kommentek alapján sokak szerint nagyon meggondolatlan, önfejű, beképzelt, szerencsétlen fiatal ember lehet a szerző (khm), sokak szerint meg bátor, ügyes, kitartó. Többek szerint a poszt elijesztő céllal készült, sokak szerint tényleg ez a valóság, amit nem mer más kimondani, szerintem meg ez történt, és persze, több mindent másként lehetne csinálni, abba lehet hagyni a becsmérlő szavakat, de az nem nagyon jött át senkinek, hogy ez itt a nehézségek ellenére is sikersztori, mégha nem is olyan nagy volumenű, mint másoké. Az alapfelvetés, tudniillik, hogy mennyire éri meg, érdemes, kell, lehet, szabad büszkének lenni, arra még most sincs konkrét válasz. Amire van, hogy lehet, hogy kevesebb helyen fordult volna meg a kevésbé büszke, mert jobban le lehet nyelni az ételt, amit elénk tolnak. Csakhogy a kényszer répafőzeléket gyerekként is kihánytam, nem tehetek róla.

A szívbe befektetett egységnyi energia mértékegysége az ember. Egy élet alatt optimális esetben egy embert használ el a szív. Néha eltérhet ettől az értéktől egyes szív, és elhasználhat kevesebbet, negyed ember, fél ember (ők feladják korábban), és van úgy, hogy egy szív több, mint egy embert használ el egy élet alatt. A több életet elhasználó szívek a vámpírszívek, amik egyszerűen elszívják a másik életét.

Itt a hó, lepje el az élet szuvas foghíjait, takarja be, fesse fehérre mindet, tömje be a repedéseket, hozza helyre a dolgokat, egyenlítsen ki mindent. Hadd lássunk mindent tisztának, még ha nem is az, adjon reményt a porcukor takaró, édesítse meg azt, ami édesen jó, hozzon enyhülést végre. Legyen elég.

Mondanám szívesen, hogy baszlak pofán, élet, de nem lehet egy marionett figurának engedetlenkedni. Hiába hiszi azt az ember, hogy a maga ura, az élet az életünk ura, és úgy taszigál, ahogy éppen akar. Persze nem akarom felruházni élettel az életet, mert jobb ez, ha automatikus, mert akkor nem szidom az élet anyját semennyire, csak lenyelem, amit elém tálal, aztán megyek tovább, ahogy tudok. Néha masnit is rakj rám élet, ne csak csomót.

Az élet a kezdetekkor egy új ruha. Aztán kopik, koszos lesz, néha kitisztítják, kiszakad, megfoltozzák. Kölcsönadják, vagy önzőn elveszik. Hordja más a tiédet, vagy neked kell az övét a tiéd mellett, helyett, és ha szerencséd van, nem ront a kölcsönvett életed állagán. Ha neked kell hordani másét, akkor a tiéd kerül fogasra.

"Nem osztotta föl az embert testre és lélekre. A testet az emberségünk megtestesülésének vagy még inkább címerének tekintette. Vagy cégérének. A cég táblájának. Vajon nem a testünk-e az, mellyel időnk javát töltjük? Vele beszélünk nap nap után. És miről? Nem másról, mint a halálról. Mert mi más volna a test története, mint a züllés története, a romlásé, a rombolásé? Mi más volna ez az út, mint a lefelé? Lefelé a halálba, így gondolta édesapám. Nem az ész, a gondolat, nem is a lélek, csakis a test emlékeztet minket a halálra. Az elmúlásra, hisz ő az, ki látványosan múlik, el. A test az őszinte, hű társ, ki minden pillanatban figyelmeztet, így gondolta édesapám, hogy porból vagyunk és porrá leszünk. Édesapám az emberit a halálban kereste és találta meg. A haláltól (a halált megelőzően) nem félt és nem is haverkodott vele: örvendezett neki, mint valami nehéz, nem kellemes ajándéknak."

Itt kell maradni, hogy ott legyen hová menni. Érzéketlen, sivár, téli itt lenni, és túlaggódós. Visszatérni az ígérethez, hogy ez csak kaland, és akkor könnyebb lesz. Vagy ha jön a tavasz, és lesz hová mozdulni. Néha csak menekülnék el innen, haza, ahol ismernek, ahol értenek, ahol vagyok valaki.

Szeretném azt hinni, hogy az emberek meg tudnak változni, mert az erőt ad, hogy próbálkozzon az ember a másiknál a(z általa annak látott) javulást elő segítse. Jó lenne látni, de sokszor nem történik semmi, és csak nagyon kevésszer indul el más irányba az illető, de ahhoz leginkább rá lenne szükség, az ő elhatározására. Például már több, mint egy hónapja nincsen apám. Óriási lehetőség lett volna elkezdeni máshogyan csinálni a dolgokat a családban, mint előtte. Persze, egy családban mindenki máshogy látja, éli meg, emlékszik a történetekre, más-más a viszonyulás egymáshoz, de attól még a legtöbb közös pont ebben a kapcsolatrendszerben van, ettől család a család, ettől közeli. Ahogy a felfokozott hangulat csihad, úgy tűnik elő a teljesen változatlan struktúra, ugyan azokkal az emberekkel, mínusz egy, és ez olyan rossz, mert így értelmetlenné válik a halál, egy depressziós télen meg főleg, kifogyott a szusz, pedig kellett volna ott lennie még tartaléknak. A család számára nem volt értékelhető hozadéka, nem indult meg semmiféle javulás egyelőre, nem tudom azt mondani, hogy igen, meghalt, de legalább mi összekovácsolódtunk, jobban megértjük egymást, stb. Nem történt semmi, és ez elszomorít, de lehet, hogy idő kell ehhez is, és csak rajtam is ott ül a téli varjú, és kár-og.

Kétféle pozícióból lehet tetteket végrehajtani. Az egyik az önzés, a másik a szeretet. Ez azt jelenti, hogy a mélystruktúrája a tetteknek miből indul. Ha az önzésből, akkor érzi azt az ember, hogy ha egy önző ember "szereti", akkor az tényleg idézőjelben van, nem hiteles, kirakat-érzelem, félmunka. Az önző semmi mást nem tesz, mint minden dolgot, minden tettet alárendel az önzésének, ami különböző okokra vezethető vissza. Lehet ez rossz gyermekkor, lehet ez bármiféle megalázás, mindegy is, a lényeg, hogy az önző azt érzi, hogy egyenlítenie kell az életnek, neki több jár, mert neki olyan rossz volt. Éppen emiatt az életet nem úgy szemléli, ahogy más, ő nem az életet látja maga előtt, hanem önmagát, mintha egy önarckép lenne a szeme elé ragasztva. Ezek az emberek burokban vannak, az önzés körforgásában, nem tudnak kitörni belőle, mert amivel ki lehetne, az a szeretet, de az nem nagyon tud áttörni az önzőn, mivel ahhoz az önzőnek kell a magához való pozícióját megváltoztatnia, és ez azzal járna, hogy az önsajnálat nevű motort, ami minden cselekedete mozgatórugója volt, le kéne állítania, és behelyettesítenie mondjuk a szeretettel. Csakhogy - hiába vágyik rá mindenki -, a szeretet csak a nem önző típus motorja. "Jól szeretni csak a szeretet eszközeivel lehet." A szeretet pozíciójából végrehajtott cselekedetek pont az önzőség ellenében történnek, épphogy nem magamat látom a világból a szemem előtt, hanem például a társam, ő kerül előtérbe, ő válik a legfontosabbá. A tetteket a másik iránt érzett szeretet határozza meg,  nemesíti, teszi tisztává, és elfogadhatóvá. Aki ezt a tiszta érzelmet kapja, az nem fog panaszkodni arra, hogy hiteltelen, önző a másik, és nem is szereti igazán.

Ha tragédia történik valakivel, és lássuk be, mindenkivel történik tragédia, a saját életünkben a saját tragédiánk a legnehezebb teher, tehát a tragédiához állás az, ami a kétféle alappozícióba helyezi a tetteinket. Ha belemerülünk a fájdalomba, akkor nagyon fogjuk magunkat sajnálni egy életen át, és ebből a sajnálom magam helyzetből elkövetett "szeretet" gejl lesz, pedig aki elköveti azt érzi, hogy erőn felül teljesít, neki ennyi megy, tud ő szeretni, nem látja a másik? A másik ebből azt veszi észre, hogy van egy ember, aki belefulladt önmagába, és dicsőségesen segítve szeret. Csak ez - akinek adni akarja az önző -, kevés. Kevés annak is, aki társként szintén önző, mert hiányérzete lesz, annak meg még jobban kevés, aki ténylegesen a szeretet oldalán áll. A másik oldalon a tragédia szintén megtörténik, szintén fáj, mert a tragédiákra nincs enyh, csak az utómunka tud különbséget tenni a kétféle út között. Ha az ember nem merül el az önsajnálatban, hanem megpróbál továbbmenni, megpróbál megbocsátani annak, aki a tragédiát okozta, akár élő, akár élettelen, akár elvont fogalom is volt az okozó. Meg kell bocsátani, mert hibák mindig is lesznek, és sajnos a hibákkal áldozatok is járnak, mert az élet is esendő, elbukik, mert nem tökéletes. Ha nincs megbocsátás, akkor az élet művi lesz, fájni fog, és elszeparál a többi élőlénytől, nem tud az önző igazán közel kerülni a másikhoz, ezzel is növelve a tragédiájának a meg nem értettségét, ami spirálként magába fut, növelve az önsajnálatot, csökkentve a lehetőségét annak, hogy meggyógyuljon a seb a tényleges szeretet által.