Vajon visszaszorítható-e a büszkeség, és mi az a határ, ami már káros? Hol húzódik meg az a vonal, amikor még az emberségedet véded, és a kicsi önérzeted, és hol van az, ahonnan már nem kicsi az az önérzet? Mikortól vagyok az az utolsó jöttment, aki beszól a főnökeinek akik ebben az országban születtek, én meg csak bevándoroltam, ha csak időlegesen is? Ezek a kérdések motoszkáltak a fejemben, amikor felállítottam a kontroll csoportomat, és a véleményeik alapján, melyben éppúgy van nagyon elmarasztaló is, miként gratuláló, és megértő is, továbbra sem tudom eldönteni, hogy hogy állunk. Mindenesetre ki kell elemezni, mert lehet, hogy tényleg böszme vagyok, nem csak büszke. hataratkelo.postr.hu/igy-lettunk-modern-kalandozo-magyarok

A kommentek alapján sokak szerint nagyon meggondolatlan, önfejű, beképzelt, szerencsétlen fiatal ember lehet a szerző (khm), sokak szerint meg bátor, ügyes, kitartó. Többek szerint a poszt elijesztő céllal készült, sokak szerint tényleg ez a valóság, amit nem mer más kimondani, szerintem meg ez történt, és persze, több mindent másként lehetne csinálni, abba lehet hagyni a becsmérlő szavakat, de az nem nagyon jött át senkinek, hogy ez itt a nehézségek ellenére is sikersztori, mégha nem is olyan nagy volumenű, mint másoké. Az alapfelvetés, tudniillik, hogy mennyire éri meg, érdemes, kell, lehet, szabad büszkének lenni, arra még most sincs konkrét válasz. Amire van, hogy lehet, hogy kevesebb helyen fordult volna meg a kevésbé büszke, mert jobban le lehet nyelni az ételt, amit elénk tolnak. Csakhogy a kényszer répafőzeléket gyerekként is kihánytam, nem tehetek róla.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.