Kétféle pozícióból lehet tetteket végrehajtani. Az egyik az önzés, a másik a szeretet. Ez azt jelenti, hogy a mélystruktúrája a tetteknek miből indul. Ha az önzésből, akkor érzi azt az ember, hogy ha egy önző ember "szereti", akkor az tényleg idézőjelben van, nem hiteles, kirakat-érzelem, félmunka. Az önző semmi mást nem tesz, mint minden dolgot, minden tettet alárendel az önzésének, ami különböző okokra vezethető vissza. Lehet ez rossz gyermekkor, lehet ez bármiféle megalázás, mindegy is, a lényeg, hogy az önző azt érzi, hogy egyenlítenie kell az életnek, neki több jár, mert neki olyan rossz volt. Éppen emiatt az életet nem úgy szemléli, ahogy más, ő nem az életet látja maga előtt, hanem önmagát, mintha egy önarckép lenne a szeme elé ragasztva. Ezek az emberek burokban vannak, az önzés körforgásában, nem tudnak kitörni belőle, mert amivel ki lehetne, az a szeretet, de az nem nagyon tud áttörni az önzőn, mivel ahhoz az önzőnek kell a magához való pozícióját megváltoztatnia, és ez azzal járna, hogy az önsajnálat nevű motort, ami minden cselekedete mozgatórugója volt, le kéne állítania, és behelyettesítenie mondjuk a szeretettel. Csakhogy - hiába vágyik rá mindenki -, a szeretet csak a nem önző típus motorja. "Jól szeretni csak a szeretet eszközeivel lehet." A szeretet pozíciójából végrehajtott cselekedetek pont az önzőség ellenében történnek, épphogy nem magamat látom a világból a szemem előtt, hanem például a társam, ő kerül előtérbe, ő válik a legfontosabbá. A tetteket a másik iránt érzett szeretet határozza meg,  nemesíti, teszi tisztává, és elfogadhatóvá. Aki ezt a tiszta érzelmet kapja, az nem fog panaszkodni arra, hogy hiteltelen, önző a másik, és nem is szereti igazán.

Ha tragédia történik valakivel, és lássuk be, mindenkivel történik tragédia, a saját életünkben a saját tragédiánk a legnehezebb teher, tehát a tragédiához állás az, ami a kétféle alappozícióba helyezi a tetteinket. Ha belemerülünk a fájdalomba, akkor nagyon fogjuk magunkat sajnálni egy életen át, és ebből a sajnálom magam helyzetből elkövetett "szeretet" gejl lesz, pedig aki elköveti azt érzi, hogy erőn felül teljesít, neki ennyi megy, tud ő szeretni, nem látja a másik? A másik ebből azt veszi észre, hogy van egy ember, aki belefulladt önmagába, és dicsőségesen segítve szeret. Csak ez - akinek adni akarja az önző -, kevés. Kevés annak is, aki társként szintén önző, mert hiányérzete lesz, annak meg még jobban kevés, aki ténylegesen a szeretet oldalán áll. A másik oldalon a tragédia szintén megtörténik, szintén fáj, mert a tragédiákra nincs enyh, csak az utómunka tud különbséget tenni a kétféle út között. Ha az ember nem merül el az önsajnálatban, hanem megpróbál továbbmenni, megpróbál megbocsátani annak, aki a tragédiát okozta, akár élő, akár élettelen, akár elvont fogalom is volt az okozó. Meg kell bocsátani, mert hibák mindig is lesznek, és sajnos a hibákkal áldozatok is járnak, mert az élet is esendő, elbukik, mert nem tökéletes. Ha nincs megbocsátás, akkor az élet művi lesz, fájni fog, és elszeparál a többi élőlénytől, nem tud az önző igazán közel kerülni a másikhoz, ezzel is növelve a tragédiájának a meg nem értettségét, ami spirálként magába fut, növelve az önsajnálatot, csökkentve a lehetőségét annak, hogy meggyógyuljon a seb a tényleges szeretet által.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.