Az ember felnő a kötélhez, szó szerint belenő, felcseperedik a kötél magasságába, ami addig lengedez, de utána a nyakra kerül. Akkor érzed meg a szorítását először, amikor meghal egy közeli rokon, aztán az élet súlyt rak rád, csökken a mozgástér, belenősz a sorsodba, súlyt köt alattomban az izmaidra, mert az élet a bohóc, aki eljátssza a halált a nézőknek, bohókásan, vicceskedve, tudván, hogy ő túl fogja élni, de valaki meg fog halni, nevet a nép a játékon, felszabadulva örül, hogy nem ő van soron, és elborzadva nézi, ahogy a tényleges főszereplők fellépdelnek a színre, jön a halál, oldalba rúgja az életet, aki vinnyogva húzódik a sarokba, onnan pimaszul beint, de megteheti, a bolondnak jár ez a kegy. Az ember, aki béklyóban várja az ítéletet, nyakán szorul a hurok, kezei, lábai nem mozognak, ólmos súlyok vonják a föld felé, ahová visszatérni fog, még egyszer körbenéz, aztán szívinfarktust kap.

A halál megvonja a vállát, neki így is jó, a végeredmény számít, előbb vagy később, mindegy is. A nép pedig kicsit csalódott, mert nem volt nagy műsor, nem volt nagy szenvedés, kicsit pedig örül, mert így nem sajnálja annyira akinek vége lett, és este nem görnyed össze annyira az ágyában, mert tudja, hogy ő is bűnös, neki sincs olyan sok hátra, magának sem kíván rosszabbat, mint a mostaninak, és emiatt nyugszik el a kis, alamuszi lelke.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.