Álmomban meghaltál, szóval sokáig fogsz élni, tovább, mint én. 

Visszaadom neked a jövődet, 

csillagom lehullt, kiveszett belőled. 

A Perseidák közt születtél, 

így nem meglepő, 

ha eltávolodhat egymástól az én és az ő.

Fényévre vagyok már, behozhatatlan előnnyel, 

az idő asztalán én lettem a negatív előjel, 

rád a desszertig várni kell, 

hát addig élj még, 

hogy lassabban romolj el. 

A célba érés ellopja a győzelmedet. Kifoszt, kisajátítja a célba jutás munkáját, elveszi tőled, a győztestől, neked pedig csak az ürességet hagyja, a zavart, és a kérdést, miszerint ennyi lenne az egész? Az út a lényeg, nem a cél, nem véletlenül mondták már ezt olyan sokan. Megyünk az ismeretlenbe.

Mondta bennem József Attila. 

Itt vagy, és itt is fogsz maradni, mert úgy akartuk mindketten. 

Hallatlanul ragyogtál múlt pénteken. Pont úgy, ahogy azt anno elképzeltem, amikor feleségről álmodtam. Pontosan emiatt tudtam olyan hihetetlenül büszke lenni mindkettőnkre. Megcsináltuk. A múlt hétvégén mindenki láthatta, hogy mit érzünk egymás iránt. Kirakatba kerül ilyenkor az érzés, reflektorral irányul rá a figyelem, de a szív ilyenkor elcsendesül. Eddig dolgozott, érlelte magát, és amikor kibújt a nagy nyilvánosság elé, akkor visszahúzódóbb lett. Láthatta mindenki, de csak a felszínt, a külcsínyt. Most jönnek a szürke hétköznapok, a munkával teli építkezés, az életre szóló kötelék folyamatos fonása. A szürkeség nem riaszt minket, mert már tudjuk, hogy a hétköznapok áldása az, hogy a szeretet elő mer bújni, és árad, csak árad kimeríthetetlenül. Most a külsőségekben gyönyörködtünk, de mostantól a bensőség veszi át a helyét, és ez így van a legjobban. Jöhetnek a hétköznapok, a kis csodák, az egymásra találások. Jöhet az egész élet a maga hullámzásával, kis- és nagy dolgaival, hiszen a kapcsolatunk nemcsak él, hanem maga az élet. 

Kahlil Gibran

Elmúlt egy korszak, lezárult az ifjúság. A visszaszámlálás véget ért. Menjetek békével ifjú lelkek, és fogadjuk örömmel a felnőtteket. Beérett egy gyümölcs, és lehullott egy másik. Boldogságra fel!

0

Visszatértem őseim földjére, kikérni magam, és Téged. Elkértelek a gyermekkori emlékeimtől, a temetőben nyugvóktól, és a vizektől, is. A Duna és a Rábca is elengedett. 

Ígéretet tettem nekik, hogy nem csak holnap, de minden nap vigyázni fogok rád, ránk, magamra, és életben tartom az új családomat. 

x

xxxxxxx

Azt beszéltük, hogy te a példamutató szeretet híve vagy, és hogy annak ritkábban vannak kitörési pontjai, mint az énfélémnek, ami konstans, nagymamai szeretet, mert állandóan magasan tartja a kiszemeltjét. Hiába szeretnénk a saját félénket kapni a másiktól, ha az nem tudja azt adni, mert az nem ő. Nem is kell. A lényeg, hogy szeressen, nem annak a formája. Árad az mindenhogyan, és ez a fontos. 

xxxxxxxxxx

Már két éve szeretlek. 

xxxxxxxxxx

xxx

Ahogy megszületsz, onnantól fogva a családod fennhatósága alatt vagy, amíg fel nem nősz. Amikor kitörsz a fennhatóság alól, és rátalálsz a saját énedre, akkor lesz pár szabad, gondtalan, felelőtlen évet, hónapod, napod, ki mennyit szán magára. Aztán megérzi az ember, hogy ez már nem elég, lépni akar, és akkor házasodásra adja a fejét, szerelemből, jó szándékból, bosszúból, kivagyiságból, akár miből. Mindegy is az indok, mert a biológiai óra ketyeg, és affelé tol, hogy lépj. Várd meg a sürgetést, ne rohanj elébe, ha megvárod, akkor lehetnek szabad éveid, amit magadra költhetsz. Akkor tudod meg, ki is vagy te. Aztán jön a házasság, ami már arról szól, hogy ki voltál. Hirtelen múlt lesz a személyiséged, mert sokkal fontosabb dolog fog bekövetkezni az életedben, akiért már te leszel a felelős. De tudni kell elengedni a személyiséget, bármilyen nehéz is az. Az ember könnyen beleragad a múltjába, egy-egy éndarabba, ami egykor volt. A legfontosabb, hogy hagyni kell ezeket elmúlni. Engedd el a kezét annak, aki egykor voltál, és akkor sokkal többet kapsz, mint amit gondoltál valaha is. 

xxxxxxxxxx

xxxxxxxx

Hatással vagy a körülötted lévőkre, éppen emiatt jobb, ha figyelsz magadra, és képes vagy uralkodni magadon. 

Hozzád tér vissza, ami belőled indul ki, főleg egy szűk családban. Jelképezze mindezt a gyűrű, amit az ujjunkon viselünk , mert általad önmagamba térek vissza. 

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

x

Ismerd a családodat, hogy tudd, ki vagy a jelenben. Tudd, honnan jöttél, hogy tudd, hová tartasz. Az egyéniséged mellett sokat számít az örökölt szerep. Nézz a jövő felé, de a múltat ismerve. Haladd túl önmagad, a családod, hogy a nagy tervnek megfelelj. 

Nem hallottam szerelmes történtet a családomból, csak háborúsat. Most már lesz szerelmes is. 

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

xxxxxx

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

xxxxxxx

Az ember csak az alapjait tekintve személyiség, a többi csak kösöntyűk halmaza. Egyik emberhez ezt, a másikhoz azt veszem fel. A tulajdonságaink ékszerek, amikkel díszbe vágjuk magunkat egy másik emberrel való találkozás során. Mindenki más-más nyakéket lát, pl. az én nyakamban, mert idomulunk ahhoz, azokhoz, akivel kontaktusba kerülünk. Ami aztán a személyiségünk része lesz, arról nekünk kell dönteni, és ha már lehet választani, miért ne lenne az ember jó? Vagy jobb, mint előtte volt? Ha találkozol egy jó emberrel, aki jól csinál dolgokat, akkor azt, amilyen hatással van rád, amit beindít benned, érdemes megtartanod, nevelned, magadéra formálnod, hogy fejlődj. A lehetőség adott, ha nem élünk vele, akkor is átveszünk viselkedési formákat mástól, csak úgy épül be, hogy nem is tudunk róla. Viseljünk ékszereket, és tudjunk róla, mik azok, hogy néznek ki, és akkor viselhetjük őket büszkén. Büszkén, értsd, emberhez méltón, mint aki tudja, mit visel. Szarból is lehet nyakláncot fonni, de azt csak az állatok viselik büszkén, és azok az emberek, akik nem méltók a megkülönböztető jelzésre, úgymint: ember. 

Ha házasodni készülsz, akkor olyannal add össze magad, akivel közösen szép nyakláncokat köttök egymás nyakába, amit más is másolni akar majd. Készíts a sajátodba is olyat, amit a másik örömmel vesz át tőled, mivel veled más lett, mint aki volt előtted, és jobb, ha ez a másikabb ember kissé jobb is, mint az előző, aki volt. 

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

x

Az adott ember mindig a legutolsó, aki megtudja, hogy mi történik vele. Leginkább akkor, amikor már megtörtént, és akkor áll össze a kép, esik le a tantusz, derül fényre az igazság, hogy mi, miért történt. Csakhogy akkor már oda az igazság, hiába minden, mondják erre híres x-akták kutatók, hogy az igazság odaát van. Addigra bottal ütheted a nyomát, már a port se látod utána a fülledt nyári nap hevétől izzó pusztai földúton. Nem tudsz rajta változtatni, és ez elég rossz, ha a dolgok nem úgy jöttek össze, ahogy azt te akartad. 

A házasság felér egy lottószelvénnyel, amire két ember ikszeli be a számokat. Az esély arra, hogy biztosan nyerj vele nem  a legnagyobb, de itt csalhatsz, és menet közben be kell ikszelni az összes rubrikát, megállapodva mindenben, a legnagyobb egyetértésben. Ez a lottó így nem lesz csalás, hanem család, és ez az egy betű elferdítés bizony belefér az életnek is, ennyi kis turpisságot ő is elnéz, szemet kell hunynia, pont azon az alapon, hogy ha mindkettő kicsit csal, akkor elnézi a másik kicsi csalását. Az élet márpedig csal, orosz rulettezik a sorssal, olyan mint egy felelőtlen bankár, aki rossz helyre fekteti be más pénzét. 

Nosza tehát, ikszeljünk serényen, az idő közeleg! 

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

xxxxxxxxxx

xx

 Azzal, hogy valami mellett leteszed a voksod, minden mást kizársz, háttérbe szorítasz, és ennek a minden más kárát látja. Hogy példával éljek, amit mindenki ismer: a munka a párkapcsolat rovására tud menni, a párkapcsolat meg a munkáéra, és mindkettő követeli a maga 100%-át, te meg őrlődsz, hogy valami kimaradt, valaminek nem tettél eleget, aztán szabadkozol, ha kirúgnak ebből, vagy abból. Az élet valahogy úgy van berendezve, hogy nehogy elég legyél mindenhová, szét kell szakadni, meg kell feszülni, fel van négyelve a testünk, kérem alássan, középkori kínzással szakítja meg az élet a boldogságra törekvést, mindemellett ezt el kell tűrni, és csinálni tovább mindent, mintha mi sem történt volna. 

"Az élet tapasztalásai megtanították arra, hogy a megzavart lélek legjobb gyógyszere, ha nem nyúlnak hozzá,"

"A férfi csak a maga hasznát, ismeri az asszonyból. Hogy igazán megismerhesse, tudni kell megfeledkezni önmagáról."

Ha lehet választani,

akkor inkább én segítek, mint nekem kelljen segíteni, 

erősebb leszek, hogy mást is meg lehessen tartani. 

 A személyiség sok ajtót lát az kialakulása elején, amiből fúj a különböző sorsok szele felénk. Ez a sokfelől fújó szél szétmorzsolja az életerőt,  ha nem választunk utat magunknak, akkor elkallódik, kifolyik a lehetőség a kezeink közül. Ehhez kell az önismeret, hogy tudjuk, hogy milyenek vagyunk, és milyen utat érdemes választanunk. A többi ajtót viszont csukjuk be, mert a menetszél elég torz arcot varázsol ránk. 

www.youtube.com/watch

 A maiak nem kopognak, nem törnek tányért, nem kell asztalt táncoltatni, ők felhívnak álmomban. Hallani a hangját, igaz távoli, de Ő az, kicsit recseg, rossz a vonal, nyilván, hiszen messziről jön az üzenet, és amúgy is gyorsan vége szakad, éppen csak megkérdeztem a köszönés után, hogy hogy vagy? és a jól válasz után még éreztem a kézfogását, (erős, érdes munkás marok,)felriadtam, talán, mert tudtam, hogy álom, talán mert tudtam, hogy nem él, legalábbis nem itt, közöttünk. 

http://youtu.be/UWd3J0v3pBE

"Elérkezett a serdülőkor erdejének szélére, ahhoz a szép végső pillanathoz, amikor az ember élvezi még az álmok árnyas menedékét, s már látja elnyúlni maga előtt a síkságon, a nap fényében, a hosszú, fehér utakat. Vajon melyikbe íródik bele lábnyoma? A választás nem sürgős. A lélek kacagva álldogál egy helyben, és valamennyi utat kiválasztja." Romain Rolland

Hosszú távon a kapcsolatok átka az elégedetlenség a másikkal. Megszokjuk, hogy ott van, és hiába tesz többet, mint amit bír, az is kevés tud lenni. Szomorú, ha idáig jut egy kapcsolat, mert először a csalódás üli meg a szerelmet aztán meg is öli. Nem szabad túlzásokba esni a kérésekkel, mert lehet, hogy a másik magától is megcsinálná. Tudni kell néha várni, és néha hagyni a másikat, és nem mindig baj, ha az adott dolog nem készül el azonnal, de akkor utána ketten kell megcsinálni. Nehéz a megszokáson úrrá lenni, nehéz tenni azért, hogy odafigyeljünk a másikra, meghallgassuk, meg akarjuk érteni. Munkás dolog a szerelem.

Riogatják az embert a régi házasok, hogy rossz lesz, majd meglátod, és elhiszem, hogy az lehet, de nem kell, hogy feltétlenül az is legyen. Figyelem, megértés, türelem, és sok-sok beszélgetés jó egyensúlyban tud tartani két embert hosszú évtizedeken keresztül. Hiszem.

Az ember önmagát tükörben nézegető majom. Felcicomázott okostojás, aki mindenre azt hiszi, hogy annál jobban nem lehet megcsinálni, mint ahogy azt ő tette, nélküle nem menne a munka, megállna az élet, nem sülne a süti. Túl sokat képzelünk magunkról, mert azt a kijelentést adták a szánkba, hogy isteni származékok vagyunk. Onnantól, hogy ezt tudjuk, lett isteni a kisfröccs, meg az almás rétes is, bármennyire is avas az alma, vagy szalma a bor.

Ígéretet kaptunk, hogy mi befejezhetjük a teremtést, csak éppen egy valamit nem kaptunk hozzá: annyi eszet, hogy fölébe tudjunk emelkedni ennek az egész katyvasznak, és helyesen leírjunk pár szót.

Nem tudom jól körülírni, mi zajlik bennem. Harag lett abból, amit elkezdtem, közben, ahogy írtam döbbentem rá magam is erre. Örülök az életemnek, csak hiányolom belőle a támpontokat, mert azt hiszem 10 parancs kicsit éppolyan kevés, mint ráfújni a sárra, és azt mondani, hogy na, ez kész. Lehet, hogy a sárból csak szar lett, nem ember.

Itt vagyok, örülök magamnak, próbálok dolgozni azon, aki, ami vagyok, és nem tudom, mit kell csinálni, holott elkötelezett önmunkásnak tartom magam. Érzem magamban a jóra való hajlamot, meg azt is, hogy szeretni kell, mert ez az egyetlen, mindenki számára érthető, építő erejű nyelv, de nem tudom, hogyan kell úgy jobbá válni, hogy közben ne legyek önző, hiú. Akarok gyerekeket, de úgy hogyan fogom tanítani őket, ha magam sem vagyok készen?

Mindenki, aki felnő rájön, bele kell helyezkednie egy élethelyzetbe, munkahelybe, abba, aki ő maga. Csakhogy ha ebbe belehelyezkedik, akkor pont elzárja magát a többi embertől, mert ha egyé válok a szakmámmal, családommal, felfogásaimmal, akkor azzal sok ellenvéleményű emberrel találom szembe magam. Ha nem helyezkedek bele mondjuk egy adott munkakör követelte rendszerbe, akkor kinéznek onnan, és kivetnek maguk közül azok, akik felvették azokat a kötelező mémeket, amiket adott munkakör megkövetel magának (egy jó szakember furcsán néz egy másik jó szakemberre, ha az nem iszik, és egy orvos furcsán tekint orvostársára, ha az nem beképzelt, és nem gondolja istennek magát, aki élet-halál ura).

Hogyan tudnék egyesülni a társammal, ha ő is, én is már benne ülünk a legnagyobb gödörben, amit hívhatunk személyiségnek? Olyan ez, mint a tóban egy iszapgödör, belelép az ember, és ugrál, hogy levegőt kapjon, de minden egyes ugrással mélyül a gödör, és lesz kevesebb a levegő.

Mindemellett mégis valami visszatart a nihiltől, attól, hogy sehová se illeszkedjek be, mert azok is egy csoport, csak a periférián túl vannak taszítva, és az a nihil rémisztő, magányos.

Ennélfogva nem marad más, mint dolgozni életem végéig az életemen, a személyiségemen, nem szabad abbahagyni, akár mennyire is kilátástalan a helyzet, mert az, nincs mese. Apám arca nyugodt lett, amikor kilépett ebből a rendszerből, és biztos bőgött, amikor belépett ide.

Elkeserítő felnőni, és arra gondolni, hogy keressük a szépet, meg a jót ebben az egészben, pedig ez az egész szép és jó, és én nem vagyok pesszimista, hanem allways look on the bright side of life típusú ember vagyok, röhögök a kereszten Blájennal, habár ez az egész még viccnek is rossz.