Kivet a közeg írhatnám, de sajnos soha be nem fogadott. Alattomban nőtt bennem a remény a felém irányuló elfogadást színlelendő, vágytam társ lenni a családban, de soha nem ment úgy, ahogy kellett volna. Butának nem vagyok elég buta, okosnak még nem vagyok elég okos - apám sorsa -, tengődök határok között, itt élek kinn, szinte megvan már mindenem - célok: pipa -, mennék már, mert itt csak szamizdatban terjed bennem az irodalom, mennék már gyökeret ereszteni haza, nagy reményekkel visszatagozódni a depressziós társadalmunkba, és azt elkezdeni csinálni, amiért hitem szerint a világra jöttem. 

A kapcsolatban körülbelül másfél hónap az ideje a cél felismerésének, ez a nyögési és megoldási idő, és másfél hónap az ernyedésé, amikor megoldottad, de még nem kell tovább menni, kicsit lehet örülni az elért, felismert ténynek. A nagyobb célok persze több időt vesznek igénybe, de akkor több ideig tart az elérés feletti öröm érzete is.   Ezek a változó időszakok azonban akkor lehetnek igazán eredményesek, ha csak hagyjuk, hogy megtörténjenek, és az érzésünket nem befolyásolják olyan nagyon, mivel ez a természetes folyamata a változásoknak, amik előre viszik az életet. 

Mindig tovább kell menni, de nem mindegy, hogyan. Jobb, ha az ember nem ragad bele dolgokba, mert akkor mocsárszagú lesz az élete, megposhad a tett. Akkor tudsz kilépni jobban a fiatalkorból, amikor rájössz, hogy nem szabad haragudnod a szüleidre, meg kell nekik bocsátani, hiszen a gyerekként bennünk élő szülőkép folyamatosan bomlik, és a szülő folyamatosan emberibbé válik, ami nem tesz persze jót a renoméjának, de közel lesz, földi lesz és élő. Ennek a romló renoménak az a hátulütője, hogy a szülő is hibázik, és annak a gyerek látja kárát nem egyszer. Azonban ezt nem szabad egy életen át sérelemként kezelni, mert különböző emberek vagyunk, hiába vagyunk vérségileg közel egymáshoz, minden máshogy érint mindkét felet, és nem lehet előre tudni, mi okoz nagy törést, fájdalmat a másiknak. Tudni kell megbocsátani, mert különben nem tud továbbmenni az élet, be kell látni, hogy hibázni fogunk magunk is, ha szülőkké válunk. Engedd el a régi sérelmeidet, hogy legyen hely az új tapasztalásoknak. Ha belefáradsz az újba, akkor kezdesz el meghalni, miközben élsz biológiailag. 

Korábban írtam, hogy ha lehetne kérni a sorsot, akkor a problémák kívülről érkezzenek inkább, mint belülről. Ez a kérésem felesleges volt, mert ez tény volt az első perctől kezdve. Az ember ugyanis kap nehézséget, és kap könnyítést is a sorstól. Az a nem mindegy, melyik, honnan jön. Nekem a könnyítés a belső körben, a családomban van, amit építünk, a nehézség jő kívülről. Nekem a könnyítés a szerelem, és az egymás segítése, támogatása minden körülmények között, a nehézségről meg nem beszélek, mindenkinek van, el kell viselni, meg kell oldani a tudásunkhoz, lehetőségekhez mérten. Magamra öltöm a sorsom, és elfogadom a jót és a rosszat is. Azt hiszem az azonban az szétrombolná az életemet, ha ez a kívül-belül megcserélődne. 

A halál után mindegy, van-e túlvilág, vagy semmi sincs. Ha van túlvilág, akkor az nagy valószínűséggel jobb hely ennél, ha pedig nincs, és csak a semmi van, az is jó, mert nincs benne semmi. Végül is jól járunk a halállal, mert az élethez képest mindkettő megnyugvást hoz. 

"Ahova egyszer idegenként érkeztél, ott mindig idegen maradsz. És minél jól neveltebb és hangosabban toleráns a fogadó közeg, annál inkább."

A torony egy szikla peremén áll, a tenger partján, egy magaslaton, mellette kicsi ház, abban lakik Vigyori és édesanyja. Habár Vigyori kicsi fiú, mégis ő felel a toronyért, és annak fényéért, hogy állandóan, minden éjszaka látszódjon a hajóknak. Így hát a kisfiú éjjel mindig fenn ült a toronyban, és őrizte a fényt, a távolban számolta az elhaladó, látható hajókat, integetett nekik, pedig tudta, hogy amazok ott a hajón őt nem látják, de a fényét igen, és úgy képzelte, hogy biztos minden hajós int neki, megköszönve a jelzőfényt, amire Vigyori úgy gondolta, hogy megérdemelnek egy visszaintegetést. A sok távolba nézéstől a szemei résnyire, mosolygósra szűkültek, és el is nevezte a kis ráncokat a szemei körül hunyorráncnak. Minden este, ahogy lement a nap, ő hazament, és felkapcsolta a nagy, körbe forgó lámpát, és számolta a hajókat. Igazán nagy örömöt azok okoztak neki, akik tülköltek egyet, ahogy észrevették a fényét, akkor ő boldogan integetett, és repesett a szíve, hogy megköszönték az ő éjjeli munkáját. Olyankor kihúzta magát, és úgy ült a székén, mint egy biztonsági őr, próbált mogorva arcot vágni, de mindig elnevette magát, ha arra gondolt, hogy milyen csúf feje lehet gorombán. Mivel az éjszakák hosszúak, és ő egyedül volt, minden estére kitalált magának valami elfoglaltságot, amivel könnyebben múlt az idő. Sokszor együtt futott körbe a lámpással, nevetve, hogy nem éri utol, és még egy lámpa is sok körrel lehagyja. Persze nem bánkódott ezen, hiszen szeretett mozogni, és vicces volt fogócskázni egy lámpával. Máskor csak megállt, a tenger felé nézett, és várta a közelebbi hajókat, hátha kirajzolódik rajtuk az ő árnyéka a nagy lámpa fényében. Várt mozdulatlanul, de soha nem tudta felfedezni magát a hajók acél oldalán, pedig amikor zseblámpa elé tette a kezét különböző formák rajzolhatóak ki a falra. Ilyen távolba mégsem sikerült, de ő elképzelte, hogy látják, ahogy pózokba merevedik, és szinte látta maga előtt a matrózokat, ahogy nevetnek a csínytevésén, és már alig várják, hogy ha következő alkalommal elhaladnak, akkor vajon milyen pózban lesz, mit, vagy kit fog utánozni. Sőt, még azt is elképzelte, hogy a matrózok fogadásokat kötnek, hogy a következő alkalommal mondjuk ismét Szent Miklósnak fog beöltözni, látják majd a szakállát, a pásztorbotját, meg a nagy puttonyát elsuhanni a hajó oldalán. Milyen nagyot nevetett, amikor hírét vette sok évvel ezelőtt, hogy a szigetet elnevezték Szent Miklós szigetnek. Az addig Déli-sziget névre hallgató sziget talán az ő esti pajkossága okán lett először a matrózok elbeszéléseiben, majd idővel mindenki számára is Szent Miklós sziget. A torony is, és ő is piros, fehér színekbe öltözik, és együtt ajándékozzák meg a hajókat a fénnyel.

Sokszor vitt fel magával könyvet is, mert hiába volt még csak öt éves, az csak a külseje volt, ő már régen tudott olvasni, és nagyon szerette a távoli országokban játszódó történeteket. Szerette tovább fűzni a meséket, így azt a játékot találta ki magának, hogy leül a székére, és amikor a lámpa fénye éppen megvilágítja a könyv lapjait, akkor olvas, amikor nem, akkor elképzeli a folytatást. Magában fogadni is szokott, hogy vajon eltalálja-e, hogy hogyan folytatódik, amit olvas, és amikor ki tudta találni, akkor boldogan felkacagott. Például egyszer arról olvasott, hogy egy távoli országban él egy ember, akinek ezer kis csibéje van, és ő ezeket a csibécskéket neveli minden nap. Ez az ember minden este maga altatta el a kiscsibéket, de csak azokat, akik egész nap ügyesek voltak, ettek-ittak eleget, és jól viselkedtek. Vigyori, amikor ezt olvasta, nagyon felnevetett, letette a könyvet, és elképzelte, hogy azt a rengeteg csibét hogyan altathatja el olyan gyorsan, hogy közben ne legyen reggel. Tudta ő, mi fog következni, voltak nekik is csibéik, és emiatt nevetett, szerette ő is altatni a kicsiket, de azt sehogy sem tudta elképzelni, hogy olyan sokat hogyan lehet minden éjszaka egy embernek elaltatnia. Hiába egyszerű a módszer - gondolta végig Vigyori - csak óvatosan megfogjuk a csibét, a tenyerünkbe ültetjük, megvárjuk, amíg megnyugszik, akkor a fejecskéjét a jobb vagy akár a bal oldali szárnya alá hajtjuk, hogy sötét, és meleg legyen a kicsinek, majd szépen lassan elkezdjük hintáztatni, jobbra-balra mozgatni, amíg azt nem érezzük, hogy a kiscsibe elaludt. Újra felkapta a könyvet, olvasta is, amit az előbb elgondolt, és büszke volt magára. Persze azt nem tudta kitalálni, hogy ezret mennyire sok idő elaltatni, így hát tovább olvasott. Kiderült, hogy ez az ember annyira szerette a csibéit, hogy mindet egyszerre altatta, készített nekik egy altatógépet, és reggelre egy keltetőgépet, nem téve különbséget közöttük. Sokszor azt is elképzelte, hogy az ő munkája lehet egy távoli ember számára az álom munka. Mosolyogva képzelte el, hogy valaki arról ábrándozik, hogy egy világítótoronyban dolgozna legszívesebben, ilyenkor kihúzta magát, és büszke volt arra, hogy neki olyan munkája van, amiről más álmodik. Hát így teltek az estéi Vigyorinak, a felelősségteljes munka mellett megfért a képzelődés, tréfagyártás. Hajnalban, amikor az első napsugarat köszöntötte az égen, leoltotta a nagy lámpát, és aludni tért a kis házikóba, anyukája mellé. 

Vigyori és az Odamenny Ország

Kezdődjék a mese egy kortalan, ámde mégis kisfiúról, akinek a neve Vigyori, mivel állandóan, mindenen mosolyog, a kis bánaton, és nagy örömön egyaránt. Kortalan, mert az ország, ahol él, szintén nem számolja az időt, ha számolná, akkor az öt éves kisfiú kinézne vagy ötvenötnek is majdnem. Vigyori ducibb, kerek hasú, haja oldalra fésült. Alacsony növésű gyermek, akinek kicsit tömpe lábai vannak, mégis, ha futni kell, akkor nagyon gyorsan tud iramodni, majdnem úgy, mint egyik kis ismerőse, Ugri Bugi, a kisnyúl. Hunyorgó szemével mindig a távolba tekint, hamarosan megtudjuk, miért is. Szóval, ez az ország, az a hely, ahová mindenki vágyik régi korok óta, azért is ilyen nyakatekert a neve, mert olyan régi, mint maga az emberiség. Sokan laknak ott, sok híres alak, királyok és hercegnők egyaránt, de most nem róluk lesz szó. Ennek az országnak éppúgy vannak részei, tájai, mint minden rendes országnak, bár ezt az országot nem találod meg térképen. Odamenny Országban éppúgy vannak hatalmas hegyek, mint zöld, dúsan termő rétek, várak, városok, kicsi falvak, és szigetek, amiket tengerek ölelnek körbe, rajtuk hajók suhannak. Ebben az országban ugyanúgy vannak évszakok, télen szánkóznak és korcsolyáznak, nyáron pancsolnak és csavarognak a gyerekek. Itt persze magad döntheted el, hogy felnőtt, vagy gyerek szeretnél lenni, ki hogy érzi jól magát. Vigyori, a kis hősünk úgy döntött, hogy kisfiú lesz, méghozzá a legkisebb fia egy özvegyasszonynak. Édesanyja bizony akár a mamája is lehetett volna, annyira idős volt. Ők ketten nagyon szerették egymást, nagy békében éltek az ország nyugati tengerénél fekvő Szent Miklós-szigeten, annak is a tengerpartján, csipkézett sziklák között egy világítótoronyban. Mivel itt minden háznak volt neve, így ennek a toronynak is: Túlvilágító toronynak hívták, mivel a fénye messze, a tengerbe benyúlva hirdette a hajóknak, hogy szárazföld van a közelben. Ez a torony piros-fehér csíkosra festett, tetején hatalmas, körben üvegablakkal, ami mögött egy nagy-nagy lámpás forog körben. Szóljon egy mese erről a toronyról, és lakóiról.

R. tegnap este megmondott engem. Úgy alakult a beszélgetésünk, hogy kiderültem egy másik oldalamról. Van bennem egy olyan valami, ami rohan árkon-bokron át. (Képzeljük magunkat lovaspályára) A végcélokra törekszik, és nem végzi el a közbeeső kisebb-nagyobb akadályok átugrását, hanem lesodorja őket. Még ha a végcélt el is éri, a pálya romokban, és a versenybírák nem tudják értékelni a vágtát. Hiába tudom a végeredményt, ha nem tudok hozzá normálisan eljutni, lépésben. Lovam habzik, hajtom, mintha tudatában lennék kevéske időmnek, vagy mintha menekülnék valami elől. Habzsolva hajtottam az elmúlt 3 évben, most habozok, mert a vágy a pihenős, szemlélődős életre elég erős bennem. Nyugalomvágyam az egyik legerősebb érzésem, és közben én voltam a legnagyobb akadálya minden területen. Most időt adok magamnak, leszállok a lovamról, bekötöm az istállóba téli szállásra, és végigjárom a pályám, hogy feltegyem az akadályaimat, aztán újra megyek, ha elkészült. 

Masírozni kezd az évszak. Aztán tompán puffan egy súlytól legyőzött ág. Bezárja ajtóm, ablakom, halottan terül el a táj. Bezár, de kinyit, nincs nézni mit, nézzem el magamnak, hogy befelé tekintek ilyenkor. Megrázom a lelkem üveggömbjét, és hó szitál. Nincs semmi látnivaló más, ami elvonná a figyelmem, csak a hótól hirtelen megtisztult alakom az üveg alatt, amire gyorsan, puhán, de visszahull a felejtés. Csak éppen foszlányokat látok meg, töredéket, amit igaznak vélek, ami én vagyok. Megrázom az üveggömböt, úgy hiszem, én tettem. Nagyobb úr volt nálam az, kíméletlenebb, és érzéketlenebb. Mert a magam sorsát tudnám, merre kell kormányoznom, van hozzá hajóm, kormányosom, legénységem, mégsem én vagyok az úr a taton, befagyva várom, hogy helyzet adódjon, alkalom. Mert ő az az érzéketlen úr, aki után szabadkozni kell, vagy örülni, helyzetet várni, tűkön ülni. Kedves Helyzet, magam nem lennék ilyen, amilyenné tettél, tettünk engem. Nem szeretem a telet, mert azt juttatja eszembe, hogy nincs sok hatalmam sorsom felett, csak vakon belezuhanok egy munkába, aminek feláldozom magam, azt híve, hogy én döntöttem így a saját fontosságom tudatában. talán ha lehetne, akkor annyit döntenék, hogy mely sorsba halok majd idővel bele, mire áldozom fel magam. Szeretem a telet, mert mégis, megmutat magamnak, ha kis időre is, de látom, hogy hogy vagyok, nem veszi el a figyelmem a többi évszak pezsgése magamról. Néha befagy a remény feneke. 

Kétezer évvel ezelött Dzsuang Dszi, 
a mester, egy lepkére mutatott. 
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 
s a lepke vígan táncolt a napon, 
és nem is sejtette, hogy ö Dzsuang Dszi... 
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünödve, – 
mi az igazság, melyik lehetek: 
hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét 
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi! 
Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! – 
Ö mosolygott: – Az álombeli lepke 
épp így hitte a maga igazát! –

Ö mosolygott, én vállat vontam. Aztán 
valami mégis megborzongatott, 
kétezer évig töprengtem azóta, 
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 
már azt, hogy minden kép és költemény, 
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, 
a lepke öt és mindhármunkat én.

Minden művészeti ág bír társadalmi aspektussal, hiszen az alkotás egy társadalmi aktuson, a mű és a befogadó találkozásán keresztül fejti ki hatását. A művész a befogadóhoz hasonlóan társadalmi aktor, felelőssége annyiban nagyobb, hogy a tradíció számára szélesebb nyilvánosságot biztosít. A színházművészetnek a nem interaktív formáit is társadalmi eseményeknek tartom, de természetesen azok a színházi aktusok, amelyek során a passzív néző akár aktív résztvevővé is válhat, hangsúlyosabb társadalmi feladatot láthatnak el.

A színháznak, mint művészeti ágnak önmagában természetesen nincs semmiféle elvárható funkciója. Maga a színházi tevékenység elsősorban a magamutogatás, az exhibíció, az ámulatba ejtés és varázslás ősi ösztönét elégíti ki. Ezen felül lehet még természetesen a közösség önreflektív aktusa, politikai fórum vagy a közös tanulás tere is. Ha azonban a színházra, mint közösségi intézményre gondolunk, vagyis magára az állam által fenntartott épületre, akkor már sokkal határozottabban beszélhetünk funkcióról, misszióról, feladatról. A színházi intézmény egy többfunkciós közösségi tér, amelyet az állam azért tart fenn, hogy bizonyos kulturális missziókat valósítson meg általa. A színházi intézmény tehát egyszerre emlékhely, múzeum, kortárs művészeti központ, pedagógiai központ, közösségi események tere és így tovább.

Ahhoz, hogy a színház különböző aspektusait használhassák, az alkotóknak fejleszteniük kell az eszköztárukat, a kompetenciájukat, és folyamatosan vizsgálniuk kell a racionális és irracionális folyamatok egyensúlyát, a pragmatikus célok és az önmagáért való esztétikum arányát.

A működési forma, a felajánlott programok és közönségkapcsolati lehetőségek tekintetében a magyar színház szinte minden egyes intézménye ugyanazt a jól bevált, több évtizedes hagyományt viszi tovább. Hiányzik a kreativitás, ami sajnos kihat a nézők gondolkodásmódjára is. Amikor az előadást nézi, nem meri feltenni magának a kérdést, hogy miért is nézi azt, amit néz. „Mi az, amit keresek? Mi az, ami tetszik?” Másrészt, amikor belép az épületbe – mivel nincs kellő referenciája a közösségi tereket illetően -, óhatatlanul valamiféle áhítat fogja el, és nem egy funkcionális teret, hanem egy templomot lát maga előtt. Nem hiányzik, hogy a belépésekor fogadják, információkkal lássák el, tájékoztassák, bevonják és így tovább. Nem érezheti át, hogy ez a hely az övé, és azért jár ide, hogy minél tágasabb legyen számára a világ

Szóval, ha a néző felismerné a kulturális intézmény szűkös kulturális kínálatának tényét, akkor ezzel párhuzamosan önmaga szűklátókörűségét is érzékelnie kellene. Ez túl fájdalmas volna, főleg egy ilyen deprimált szellemi közegben, mint ami ma Magyarországon tapasztalható. Konkrétabban: diszkrimináció, elszegényedés, inkompetencia. Súlyos probléma, hogy az emberek túlságosan bíznak az államban, az állam pedig nem bízik az emberekben. A rendszer fenntarthatatlan, egyre mélyebbre süllyedünk az adósságban, mert magunk semmire sem vagyunk képesek. Nem termelünk, csak fogyasztunk, nem bírjuk képviselni magunkat, a kooperációs készségek minimálisak. A magyarok fáradtak, mert sokat, de rosszul dolgoznak. Rossz az időbeosztásunk, a munkaszervezésünk, a hatékonyságunk. Mindig valaki mástól várjuk a problémáink megoldását, és amikor végre kézbe vennénk a dolgainkat, akkor a rugalmatlan bürokrácia veszi el a kedvünket

A társadalmi kiszolgáltatottság elveszettséget jelent. Azt, hogy nem vagyok, vagy nem lehetek ura önmagamnak. Kettős természetű probléma. A közösség lemond rólam, és én is lemondok magamról. Általában ez összefügg az emberi jogok figyelmen kívül hagyásával, illetve fel nem ismerésével

Elsősorban az őszinte kíváncsiság az, ami kimozdíthatna minket a passzivitásból. Elszoktunk már attól, hogy kíváncsi emberekkel találkozzunk. Utoljára talán az óvodában találkoztunk őszinteséggel. Így aztán nagyon nehéz, de meg kell erőltetni magunkat. A másik eszköz egy jobban működő társadalom megteremtésére a bizalom, annak deklarálása, hogy mindaz, ami velünk és általunk történik közös ügyünk. Harmadik és talán legfontosabb aspektus az effektivitás. A polgárnak, a nézőnek, a résztvevőnek éreznie kell, hogy ha aktivizálja magát, akkor annak hatása van, vagyis valóban történik valami, ha cselekszik. És hát ott a negyedik összetevő: az eredményesség. Valamit el kell érnünk, különben a kudarcélmény még mélyebben nyom vissza minket a passzivitásba, mint ahol mindezek előtt tartottunk.

Természetesen a fenntartható eredményhez az egyén döntése szükséges. Vannak, akik képesek arra, hogy felismerjék helyzetüket, és kellő energia befektetéssel változtassanak azon. Nincs eleve vesztes helyzet, csak különböző szintű problémák és különböző állapotú emberek. Ugyanakkor a modern ember felismerte, hogy a közösségnek is van felelőssége az egyén iránt. Az államnak és különböző szintű intézményeinek rendkívül fontos szerepe van abban, hogy a polgárokat támogassa, motiválja, helyzetüket könnyítse. Messze nem vagyok állampárti, de biztos vagyok benne, hogy létezik ésszerű egyensúly az állam és az egyének felelősségében. Ugyanakkor beszélnünk kell az üzleti élet felelősségéről is. A jelenleginél nagyobb elkötelezettségre volna szükség a jól menő vállalkozások részéről. Pontosan tudom, hogy az üzletemberek nagy része elképesztő mennyiségű munkát végez, ezzel együtt mégis ki kell látniuk saját környezetükből. Látniuk kell, hogy a nagyobb biztonság nagyobb felelősséggel is jár, és nem mindenre elégséges magyarázat az, hogy ha én meg tudtam csinálni, akkor vegyék mások is a fáradtságot, és ne panaszkodjanak.

Az állam szerepe elsősorban az kellene, hogy legyen, hogy a működő modelleket támogassa és propagálja. Jelen körülmények között mindegy, hogy egy közösség azért működőképes, mert vallásos alapokon nyugszik, és a résztvevők tűrőképessége esetleg nagyobb, vagy azért, mert pragmatikusan építi be a legmodernebb gyakorlatokat. Mindent támogatni kellene, ami működik és fenntartható. Egy társadalmat nem lehet szelektíven kezelni. A magyar állam erősen szelektál. Ezt maximálisan elutasítom, és rendkívül kártékonynak tartom.

Az iskolázatlan tömegek mindenhol ugyanazon a szinten állnak: ugyanazt eszik, nézik és hajtogatják. Sajnos nem csak az aluliskolázottak. Meg kellene kérdezni egy kereskedelmi televízió jómódú, egyetemet végzett műsorszerkesztőjét, hogy ő maga is ugyanazt nézi, amit előállít. Ha igen, akkor nincs mit tenni. Ha nem, akkor rá kell vennünk arra, hogy nyugodtan szolgáltassa azt, amit ő is szeret, csak találja meg a módját, hogy a nehezebb tartalom könnyebben váljék fogyaszthatóbbá. Nem a tömegekkel van a gond, hanem az ellustult tartalomszolgáltatókkal: az iskolától a színházakon át a kereskedelmi televíziókig.

Rengeteg dolgunk van: cselekedjünk!

Schilling Árpád

Innen:  http://szinhaz.hu/szinhazi-hirek/49338-a-valosag-muveszete-schilling-arpad-levele

Amikor az ember azt hiszi éppen magáról, hogy nagyon jó, és a hibátlan, segítő szerepében tündököl önmaga tükre előtt, na, akkor nagyon nagy baj van. Akkor éppen valamit tönkre tesz akaratlanul, a nagy vakságában. 

„Annyi baj, gond, bánat és szörnyűség vesz körül minket a világban, hogy azt nem szabad még a művészetbe is beengedni." Gross Arnold 

Ma van egy éve, hogy nem láttalak. Sajnálom, hogy kimaradtál abból a sok jóból, ami idén történt. Nem tudom, hogy a halálod közrejátszott-e benne, de sok felnőtt tettünk volt idén, sok olyan dolog, amire egy apa büszke lehet. A távolmaradásod szomorúvá és dühössé is tesz, nehezen törődök bele - főleg innen - a hiányodba. Persze jobban jártam, mint te, nekünk volt legalább 28 közös évünk, neked és az apádnak meg egy sem. Egyrészt nem panaszkodhatok, másrészt pedig kurva jó lett volna, ha a gyerekeinknek lett volna nagyapja. Idén tűvé tettem utánad az emlékeimet. Vegyes a kép, egyszer, amikor február tájékán felmagasztaltalak, hallottam belül a gúnyos nevetésedet, és akkor utána azt hiszem a helyedre kerültél - bennem. Kár, hogy csak az apagyilkos fellázadás korszakomat élted meg, a kibékülést, megértést nem. Azóta már sokat megértettem belőled, ha lennél, óvatosabban bánnék veled és a szavaimmal, mert már látom, hogy te is, mint mindenki elsősorban az élet áldozata, és csak kisebb részben a sajátja. Emlékszem rád, ahogy utoljára láttalak, akkor már nagyon betört az élet, sokáig néztem vissza a vonatablakból, pedig már nem is láttam az összetört alakjaitokat, és emlékszem, mondtam, hogy mennyire megöregedtetek. Utoljára pedig akkor láttalak, amikor azon a borzalmas tepsin feküdtél, az élet már addigra összeroppantott, hogy még a véred is kicsordult (Itt jegyezném meg, hogy a zsebkendő a véreddel még most is a szívem felett van a kabátzsebemben, és ha letelik az egy év, eltemetem egy világítótorony tövében, hogy elmondhasd, akár hol is vagy, hogy eljutott belőled valami az egyik kedvenc helyedhez.). Elég hülye helyzet az, ha látni akarlak, hogy egy kis kőnek sírok, mert már csak az lett a földi kivetülésed. Megpróbálok a lehető legjobb őrzője lenni az emlékeidnek. Ahogy már egyszer írtam, Örök világossággal fényeskedj nekünk, ittmaradóknak a mennyei világítótornyodból! 

"Óriások vállán álló törpék vagyunk" mondja a régi bölcsesség. 

"Számomra nem is úgy áll, hogy maga a mondat lenne a tökéletes, hanem hogy a tökéletes egy mondatba van belerejtve. A kérdés, hogy melyik ez a mondat. Törekeszem tehát. De nem azért törekszem, hogy megtaláljam, hogy legyen ilyen mondat, és nem is azért, hogy azt én írjam le, hanem mert egyfajta törtségben, folyamatos akadálypályán élek, a szabadság, a töredezettség, a félreértések, a tévelygések között, és ezt nem lehet másképp, mint a remény árnyéka alatt, ahol a remény azt jelenti: a tökéletes, az van."

Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon sokat olvasott Rómáról, aki megtanulta az összes császár nevét, és uralkodási idejét, akinek minden vágya volt szerezni egy római kori pénz érmét, aki el akart jutni egyszer az álmai helyszínére. Kb. ugyan ez a kisfiú szerette volna, ha egy lány viszontszereti, és boldogok lesznek, amíg élnek. Ez a szerelemre vágyó kis régészpalánta holnap velünk utazik, és már olyan izgatott, hogy bepárásodott a szemüvege. 

http://www.ujkonyvpiac.hu/hirek.asp?id=7216

Becsületsüllyesztők a falusi kiskocsmák. Orosz módra vedeli fiatal, öreg a rövideket, és az a legjobb, aki hamar, jól kiüti magát. Dicséret sugárzik rá, de irigynek senki sem irigy, aki mégis, az követi a nagyivót, és együtt lesznek ivócimborák. Közben telik az élet, fogy a pénz, a család türelme, fogy az egészség, ezek, amikkel pazarol a szegény magyar. Sokat iszunk, vedeljük az ócska, pancsolt rövideket, és közben szomorúak vagyunk, mert érezzük, hogy át vagyunk ejtve, ez nem az, amiért jöttünk, a kocsmáknak van jobb oldala is, a kocsmákban ki lehet kapcsolódni, pihenni lehet, összejönni, mulatni. A magyar sírva vigad, mert részeg, átvert. A mérték örömet okoz, a mértéktelenség ellenben ürességet. A magyar kocsmák a mértéktelen emberekből élnek, belőlük működtek (eddig) a játékgépek. A sok kiskocsma létében fenyegetve van, mert oda csak a férfiak járnak, férfias játékokat játszani: verekedni, vedelni, ordibálni, félrehúzódva fröccsbe mélyedni, játékgépbe fizetést elverni. A kocsmák közönsége áldozat, mert elhitették velük, hogy ez a kikapcsolódás. Pedig a kikapcsolódás az, amikor az ember a családdal együtt betérhet egy üveg sörre, pohár borra, üdítőre, gyerekeknek van játszó sarok, lehet kártyázni, rejtvényt fejteni, kvíz estet tartani, egyszóval együtt, közösen kikapcsolódni. Nem csak a férfinak van rá joga, hogy kocsmázzon, eligya a pénzt, ezzel kapcsolva ki a hétköznapokból. A nőnek ugyan úgy szüksége van a kikapcsolódásra, a kimozdulásra, és neki is van joga szórakozni, kicsit pénzt költeni. A városokban elindult egy ilyen irányú folyamat, de sajnos még mindig az a lényeg a fiataloknak, hogy nagyon gyorsan, nagyon részegek legyenek, mert ezt tanulták otthon, ezt látták a kiskocsmákban. 

Át kell alakítani a kocsma rendszert, ami végre látható eredményeket szülne. Jó, hogy már nem szabad rágyújtani, és jó lenne, ha egy faluban csak egy kocsma működne, mert ennyit a szépen lassan felnövő mértéktartó nemzedék már nem fog tudni eltartani. 

Egy buddhista közmondás szerint "a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés választás dolga". 

"amit énként ismerünk, az nem más, mint az a technológia, amely rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy megformáljuk, felismerhetővé tegyük önmagunk. Amit Énnek hívunk az nem más tehát, mint egy korszak normái által megszabott csatatér, amely a legalitás, legitimitás, titok és nyilvánosság területei között zajlik, amelyek (ön)uralmunk alá  hajtása, vagy elvesztése döntheti el, hogy kik lehettünk. Azaz nem pusztán az igaz, hogy nem minden korban gondolható el minden gondolat, de vélhetően az is, hogy nem minden korban lehetünk ugyanazok, nem minden korban adatik meg az  önazonosság. Az én megteremtésének technikái feletti uralom: a biopolitika maga."

http://www.litera.hu/hirek/gyorgy-peter-a-hataron-az-atvaltozas

 „... a rövid mondat mesterséges dolog - az emberek élőbeszédben szinte sosem használnak rövid mondatokat, hanem szünetet tartanak, vagy nem fejezik be a mondatot, a klasszikus, tömör, rövid mondat ponttal a végén művi dolog és csupán egy szokás eredménye, hasznos lehet az olvasó számára, de csak egyetlen okból: mert az olvasók az utóbbi néhány ezer éveben megtanulták, a rövid mondatokat könnyebb megérteni, de ez szintén csak egy kialakult szokás miatt van, a gondolatainkban sosem rövid mondatokat használunk, sőt a mindennapi életben sem - ha az ember egy bárban iszogat valakivel - a barátja, az ismerőse vagy az az ismeretlen, akivel beszél, minden bizonnyal nagyon el akar mondani neki valamit -, mert mindannyiunknak csak egyetlen mondata van, és mindannyian ezt a mondatot keressük egész életünkben - ennyi hatalmunk van: hogy elmondjunk valamit, egyetlen mondatot egyetlen életben, és mindenki egy bárban, egy iskolában, egy egyetemen vagy akárhol ezt az egyetlen, saját mondatát keresi, és nem vágyik szünetre, egy művi, könnyen megérthető rövid mondatra, hanem mindig a szavak hosszú, gördülékeny sorára, amely bár törékeny, mégis könnyed, kecses, meg nem szakítható...”  Krasznahorkai László

Írtam végrendeletet, és írtam a célba érésről is. A végrendelet még ráér, nem tudom meddig, de nem ma, nem most emelkedik törvényerőre, és amíg nem lesz hivatalos, addig itt az élet, a következő cél, a kitűzött út következő állomása. Az esküvővel nagy, fontos szakasz zárult le, és nyitott meg egy másik árnyalatát az útnak, a közös utazásét méghozzá, ami erőt is ad a folytatáshoz, és át is alakítja kicsit az utat, mert lesz a közös út, és azon belül az út két oldala, az egyik az övé, a másik az enyém, és ezeknek nem kell ugyan azoknak lenniük, csak az a lényeg, hogy a közös mederben folyjon tovább az irány. Az én utam kínzott engem, mert a közös utat tudom, sokat beszélünk róla, tervezzük, dolgozunk érte és alakítjuk. Az, ami az elmúlt hónapban a bajom volt, hogy az álmaim kínoztak. A közös nagy munka lezárása elhozta a maga szükséges ürességét, ami közös, és egyéni üresség is egyben, és ezt az űrt tartalommal kell megtölteni, közössel, és egyénikkel egyaránt. Az egyéni hiánya volt nagyon erős az elmúlt időben, de végre megvan. Vagyis újra megvan. Mert vigyázni kell az álmokkal, mert ha nem teljesítjük be magunknak, akkor egész életünkben kínozni fognak, és nem lehetünk teljes életűek. Ha már egyszer olyan fajták vagyunk, akik kívánnak, és nem olyanok, akik el akarnak merülni a kívánságok nélküli nirvánába, akkor már muszáj is teljesíteni magunknak a kívánságokat. Nekem már egy nagyon régi, nagyon nagy teljesült, ami  nem zárult le, ígértem, dolgozni is fogok érte. A másik régi vágy, vágyak pedig esténként a nyakam köré feszültek, fojtogattak, és nem tudtam, miért nem találom a helyem. És mivel álmodtam, muszáj teljesíteni. És ha már itt vagyok, akkor abban is meg kell találni a lehetőséget, hogy az én kis külön utam is haladjon az idővel. Türelemmel és alázattal neki is kezdek.