Mindig tovább kell menni, de nem mindegy, hogyan. Jobb, ha az ember nem ragad bele dolgokba, mert akkor mocsárszagú lesz az élete, megposhad a tett. Akkor tudsz kilépni jobban a fiatalkorból, amikor rájössz, hogy nem szabad haragudnod a szüleidre, meg kell nekik bocsátani, hiszen a gyerekként bennünk élő szülőkép folyamatosan bomlik, és a szülő folyamatosan emberibbé válik, ami nem tesz persze jót a renoméjának, de közel lesz, földi lesz és élő. Ennek a romló renoménak az a hátulütője, hogy a szülő is hibázik, és annak a gyerek látja kárát nem egyszer. Azonban ezt nem szabad egy életen át sérelemként kezelni, mert különböző emberek vagyunk, hiába vagyunk vérségileg közel egymáshoz, minden máshogy érint mindkét felet, és nem lehet előre tudni, mi okoz nagy törést, fájdalmat a másiknak. Tudni kell megbocsátani, mert különben nem tud továbbmenni az élet, be kell látni, hogy hibázni fogunk magunk is, ha szülőkké válunk. Engedd el a régi sérelmeidet, hogy legyen hely az új tapasztalásoknak. Ha belefáradsz az újba, akkor kezdesz el meghalni, miközben élsz biológiailag. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.