Én nem. 

Magamtól nem. 

Magamtól soha. 

Utálom, mert monoton.

Tegnap este volt a 20. alkalom, hogy futottam ebben a hónapban. Nagyon jó volt látni az előttem mozgó árnyékom, ami a szinte teljes telehold által vetődött elém, és közben arra gondolni, hogy ez én vagyok, aki itt fut, és az az árnyékom, ami előttem.

Képes vagyok a változásra. 

Szeretem, mert monoton. Csak a légzésemre koncentrálok, üres az agyam, ki vagyok kapcsolva, egy futó, de nem gondolkodó lény vagyok, aki csak érez. 

Az még hozzá tartozott az este tökéletességéhez, hogy a hold fentről világított, alattam pedig a város fényei látszottak, szinte Győrig láttam a fényeket. Olyan boldogan futottam, hogy nem győztem hálát adni azért, hogy itt élek, ezt láthatom, ide tartozom, és hogy hamarosan azokhoz futok haza, akiket nagyon szeretek. Ha csak ez a fél óra lett volna eddigi életemben, ami futásra sarkall, akkor is biztosan (vigyázat, nagy szavak!)

futni szerető

embernek vallanám magam. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.