R. tegnap este megmondott engem. Úgy alakult a beszélgetésünk, hogy kiderültem egy másik oldalamról. Van bennem egy olyan valami, ami rohan árkon-bokron át. (Képzeljük magunkat lovaspályára) A végcélokra törekszik, és nem végzi el a közbeeső kisebb-nagyobb akadályok átugrását, hanem lesodorja őket. Még ha a végcélt el is éri, a pálya romokban, és a versenybírák nem tudják értékelni a vágtát. Hiába tudom a végeredményt, ha nem tudok hozzá normálisan eljutni, lépésben. Lovam habzik, hajtom, mintha tudatában lennék kevéske időmnek, vagy mintha menekülnék valami elől. Habzsolva hajtottam az elmúlt 3 évben, most habozok, mert a vágy a pihenős, szemlélődős életre elég erős bennem. Nyugalomvágyam az egyik legerősebb érzésem, és közben én voltam a legnagyobb akadálya minden területen. Most időt adok magamnak, leszállok a lovamról, bekötöm az istállóba téli szállásra, és végigjárom a pályám, hogy feltegyem az akadályaimat, aztán újra megyek, ha elkészült. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.