Masírozni kezd az évszak. Aztán tompán puffan egy súlytól legyőzött ág. Bezárja ajtóm, ablakom, halottan terül el a táj. Bezár, de kinyit, nincs nézni mit, nézzem el magamnak, hogy befelé tekintek ilyenkor. Megrázom a lelkem üveggömbjét, és hó szitál. Nincs semmi látnivaló más, ami elvonná a figyelmem, csak a hótól hirtelen megtisztult alakom az üveg alatt, amire gyorsan, puhán, de visszahull a felejtés. Csak éppen foszlányokat látok meg, töredéket, amit igaznak vélek, ami én vagyok. Megrázom az üveggömböt, úgy hiszem, én tettem. Nagyobb úr volt nálam az, kíméletlenebb, és érzéketlenebb. Mert a magam sorsát tudnám, merre kell kormányoznom, van hozzá hajóm, kormányosom, legénységem, mégsem én vagyok az úr a taton, befagyva várom, hogy helyzet adódjon, alkalom. Mert ő az az érzéketlen úr, aki után szabadkozni kell, vagy örülni, helyzetet várni, tűkön ülni. Kedves Helyzet, magam nem lennék ilyen, amilyenné tettél, tettünk engem. Nem szeretem a telet, mert azt juttatja eszembe, hogy nincs sok hatalmam sorsom felett, csak vakon belezuhanok egy munkába, aminek feláldozom magam, azt híve, hogy én döntöttem így a saját fontosságom tudatában. talán ha lehetne, akkor annyit döntenék, hogy mely sorsba halok majd idővel bele, mire áldozom fel magam. Szeretem a telet, mert mégis, megmutat magamnak, ha kis időre is, de látom, hogy hogy vagyok, nem veszi el a figyelmem a többi évszak pezsgése magamról. Néha befagy a remény feneke. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.