A torony egy szikla peremén áll, a tenger partján, egy magaslaton, mellette kicsi ház, abban lakik Vigyori és édesanyja. Habár Vigyori kicsi fiú, mégis ő felel a toronyért, és annak fényéért, hogy állandóan, minden éjszaka látszódjon a hajóknak. Így hát a kisfiú éjjel mindig fenn ült a toronyban, és őrizte a fényt, a távolban számolta az elhaladó, látható hajókat, integetett nekik, pedig tudta, hogy amazok ott a hajón őt nem látják, de a fényét igen, és úgy képzelte, hogy biztos minden hajós int neki, megköszönve a jelzőfényt, amire Vigyori úgy gondolta, hogy megérdemelnek egy visszaintegetést. A sok távolba nézéstől a szemei résnyire, mosolygósra szűkültek, és el is nevezte a kis ráncokat a szemei körül hunyorráncnak. Minden este, ahogy lement a nap, ő hazament, és felkapcsolta a nagy, körbe forgó lámpát, és számolta a hajókat. Igazán nagy örömöt azok okoztak neki, akik tülköltek egyet, ahogy észrevették a fényét, akkor ő boldogan integetett, és repesett a szíve, hogy megköszönték az ő éjjeli munkáját. Olyankor kihúzta magát, és úgy ült a székén, mint egy biztonsági őr, próbált mogorva arcot vágni, de mindig elnevette magát, ha arra gondolt, hogy milyen csúf feje lehet gorombán. Mivel az éjszakák hosszúak, és ő egyedül volt, minden estére kitalált magának valami elfoglaltságot, amivel könnyebben múlt az idő. Sokszor együtt futott körbe a lámpással, nevetve, hogy nem éri utol, és még egy lámpa is sok körrel lehagyja. Persze nem bánkódott ezen, hiszen szeretett mozogni, és vicces volt fogócskázni egy lámpával. Máskor csak megállt, a tenger felé nézett, és várta a közelebbi hajókat, hátha kirajzolódik rajtuk az ő árnyéka a nagy lámpa fényében. Várt mozdulatlanul, de soha nem tudta felfedezni magát a hajók acél oldalán, pedig amikor zseblámpa elé tette a kezét különböző formák rajzolhatóak ki a falra. Ilyen távolba mégsem sikerült, de ő elképzelte, hogy látják, ahogy pózokba merevedik, és szinte látta maga előtt a matrózokat, ahogy nevetnek a csínytevésén, és már alig várják, hogy ha következő alkalommal elhaladnak, akkor vajon milyen pózban lesz, mit, vagy kit fog utánozni. Sőt, még azt is elképzelte, hogy a matrózok fogadásokat kötnek, hogy a következő alkalommal mondjuk ismét Szent Miklósnak fog beöltözni, látják majd a szakállát, a pásztorbotját, meg a nagy puttonyát elsuhanni a hajó oldalán. Milyen nagyot nevetett, amikor hírét vette sok évvel ezelőtt, hogy a szigetet elnevezték Szent Miklós szigetnek. Az addig Déli-sziget névre hallgató sziget talán az ő esti pajkossága okán lett először a matrózok elbeszéléseiben, majd idővel mindenki számára is Szent Miklós sziget. A torony is, és ő is piros, fehér színekbe öltözik, és együtt ajándékozzák meg a hajókat a fénnyel.

Sokszor vitt fel magával könyvet is, mert hiába volt még csak öt éves, az csak a külseje volt, ő már régen tudott olvasni, és nagyon szerette a távoli országokban játszódó történeteket. Szerette tovább fűzni a meséket, így azt a játékot találta ki magának, hogy leül a székére, és amikor a lámpa fénye éppen megvilágítja a könyv lapjait, akkor olvas, amikor nem, akkor elképzeli a folytatást. Magában fogadni is szokott, hogy vajon eltalálja-e, hogy hogyan folytatódik, amit olvas, és amikor ki tudta találni, akkor boldogan felkacagott. Például egyszer arról olvasott, hogy egy távoli országban él egy ember, akinek ezer kis csibéje van, és ő ezeket a csibécskéket neveli minden nap. Ez az ember minden este maga altatta el a kiscsibéket, de csak azokat, akik egész nap ügyesek voltak, ettek-ittak eleget, és jól viselkedtek. Vigyori, amikor ezt olvasta, nagyon felnevetett, letette a könyvet, és elképzelte, hogy azt a rengeteg csibét hogyan altathatja el olyan gyorsan, hogy közben ne legyen reggel. Tudta ő, mi fog következni, voltak nekik is csibéik, és emiatt nevetett, szerette ő is altatni a kicsiket, de azt sehogy sem tudta elképzelni, hogy olyan sokat hogyan lehet minden éjszaka egy embernek elaltatnia. Hiába egyszerű a módszer - gondolta végig Vigyori - csak óvatosan megfogjuk a csibét, a tenyerünkbe ültetjük, megvárjuk, amíg megnyugszik, akkor a fejecskéjét a jobb vagy akár a bal oldali szárnya alá hajtjuk, hogy sötét, és meleg legyen a kicsinek, majd szépen lassan elkezdjük hintáztatni, jobbra-balra mozgatni, amíg azt nem érezzük, hogy a kiscsibe elaludt. Újra felkapta a könyvet, olvasta is, amit az előbb elgondolt, és büszke volt magára. Persze azt nem tudta kitalálni, hogy ezret mennyire sok idő elaltatni, így hát tovább olvasott. Kiderült, hogy ez az ember annyira szerette a csibéit, hogy mindet egyszerre altatta, készített nekik egy altatógépet, és reggelre egy keltetőgépet, nem téve különbséget közöttük. Sokszor azt is elképzelte, hogy az ő munkája lehet egy távoli ember számára az álom munka. Mosolyogva képzelte el, hogy valaki arról ábrándozik, hogy egy világítótoronyban dolgozna legszívesebben, ilyenkor kihúzta magát, és büszke volt arra, hogy neki olyan munkája van, amiről más álmodik. Hát így teltek az estéi Vigyorinak, a felelősségteljes munka mellett megfért a képzelődés, tréfagyártás. Hajnalban, amikor az első napsugarat köszöntötte az égen, leoltotta a nagy lámpát, és aludni tért a kis házikóba, anyukája mellé. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.