Az ember önmagát tükörben nézegető majom. Felcicomázott okostojás, aki mindenre azt hiszi, hogy annál jobban nem lehet megcsinálni, mint ahogy azt ő tette, nélküle nem menne a munka, megállna az élet, nem sülne a süti. Túl sokat képzelünk magunkról, mert azt a kijelentést adták a szánkba, hogy isteni származékok vagyunk. Onnantól, hogy ezt tudjuk, lett isteni a kisfröccs, meg az almás rétes is, bármennyire is avas az alma, vagy szalma a bor.

Ígéretet kaptunk, hogy mi befejezhetjük a teremtést, csak éppen egy valamit nem kaptunk hozzá: annyi eszet, hogy fölébe tudjunk emelkedni ennek az egész katyvasznak, és helyesen leírjunk pár szót.

Nem tudom jól körülírni, mi zajlik bennem. Harag lett abból, amit elkezdtem, közben, ahogy írtam döbbentem rá magam is erre. Örülök az életemnek, csak hiányolom belőle a támpontokat, mert azt hiszem 10 parancs kicsit éppolyan kevés, mint ráfújni a sárra, és azt mondani, hogy na, ez kész. Lehet, hogy a sárból csak szar lett, nem ember.

Itt vagyok, örülök magamnak, próbálok dolgozni azon, aki, ami vagyok, és nem tudom, mit kell csinálni, holott elkötelezett önmunkásnak tartom magam. Érzem magamban a jóra való hajlamot, meg azt is, hogy szeretni kell, mert ez az egyetlen, mindenki számára érthető, építő erejű nyelv, de nem tudom, hogyan kell úgy jobbá válni, hogy közben ne legyek önző, hiú. Akarok gyerekeket, de úgy hogyan fogom tanítani őket, ha magam sem vagyok készen?

Mindenki, aki felnő rájön, bele kell helyezkednie egy élethelyzetbe, munkahelybe, abba, aki ő maga. Csakhogy ha ebbe belehelyezkedik, akkor pont elzárja magát a többi embertől, mert ha egyé válok a szakmámmal, családommal, felfogásaimmal, akkor azzal sok ellenvéleményű emberrel találom szembe magam. Ha nem helyezkedek bele mondjuk egy adott munkakör követelte rendszerbe, akkor kinéznek onnan, és kivetnek maguk közül azok, akik felvették azokat a kötelező mémeket, amiket adott munkakör megkövetel magának (egy jó szakember furcsán néz egy másik jó szakemberre, ha az nem iszik, és egy orvos furcsán tekint orvostársára, ha az nem beképzelt, és nem gondolja istennek magát, aki élet-halál ura).

Hogyan tudnék egyesülni a társammal, ha ő is, én is már benne ülünk a legnagyobb gödörben, amit hívhatunk személyiségnek? Olyan ez, mint a tóban egy iszapgödör, belelép az ember, és ugrál, hogy levegőt kapjon, de minden egyes ugrással mélyül a gödör, és lesz kevesebb a levegő.

Mindemellett mégis valami visszatart a nihiltől, attól, hogy sehová se illeszkedjek be, mert azok is egy csoport, csak a periférián túl vannak taszítva, és az a nihil rémisztő, magányos.

Ennélfogva nem marad más, mint dolgozni életem végéig az életemen, a személyiségemen, nem szabad abbahagyni, akár mennyire is kilátástalan a helyzet, mert az, nincs mese. Apám arca nyugodt lett, amikor kilépett ebből a rendszerből, és biztos bőgött, amikor belépett ide.

Elkeserítő felnőni, és arra gondolni, hogy keressük a szépet, meg a jót ebben az egészben, pedig ez az egész szép és jó, és én nem vagyok pesszimista, hanem allways look on the bright side of life típusú ember vagyok, röhögök a kereszten Blájennal, habár ez az egész még viccnek is rossz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.