Drágáink! 

Már most sokat gondolunk rátok, mivel tervezzük a jövőnket, aminek ti is részei lesztek. Sok minden nem fog majd tetszeni benne, lesz olyan okítás, ami egyenesen ellene megy a trendeknek, de tudjuk, hogy jó személyiségetek lesz, mivel a kettőnkből létrejövő annak a jele, hogy a jobb dolgok mennek tovább, a rosszak lemaradnak. Úgy fogunk titeket nevelni, hogy az értéket vigyétek tovább, azt fogadjátok meg, és tőlünk is csak azt tanuljátok meg, mivel mi is gyarlók vagyunk, nekünk is van, és lesz is hibánk. Sokszor nem fog tetszeni, hogy úgy lettetek nevelve, ahogy mi fogunk benneteket, de ha kinövitek a lázadó kort (amikor is mindegy lesz, hogy lettetek nevelve, vagy volt-e egyáltalán nevelés), akkor majd újra lesz mihez igazodni, és lesz hová hazajönni, ha akartok. Akkor majd békén lesztek hagyva, mert akkor nem szabad megkötni a szállongó fiatalságot, nem fogunk megvédeni titeket a csalódástól, csak úgy, hogy a nevelésben körültekintően járunk el, de a hibáitokat, bánataitokat ti fogjátok megszenvedni, mert akkor mindenki annyira önfejű, hogy hagyni kell a falnak menni, és mi hagyni fogunk is. Ez lehet, hogy nem tűnik szeretetnek, de higgyétek el, hogy az állandó bábáskodás sem az. Úgysem tudunk megvédeni magatoktól titeket, de ha tanácsra, kis szeretetre van szükségetek, akkor tudni fogjátok, hova kell menni. Azért írok kis szeretetet, mert akkor kéne a legtöbb a fiatalnak, de a fiatal már csak olyan, hogy akkor löki el magától a szeretve lenni, szeretni lehetőségét. Mindenesetre legyetek nagyon ügyesek azokban az éveitekben, és ahogy előtte együtt lesz a családunk, utána is lehet majd hová jönni, bármikor, ha jó szóra, szeretetre vágytok, vagy csak ismét meg akarjátok erősíttetni magatokban a tudatot, hogy ajándékok vagytok, nem lehet csak úgy elpazarolni az életeteket.

Arany porköntösétől elvakulva

a bugyborékoló aszfalton láthatod lábnyomát.

Nyár herceg lassú sétáján

mindenkire figyel,

bőröd alatt ölel, és

lázas csókot ad mindenedre,

hogy az izzadság is kiver.

Ajkadról leválva az aranyló por

meleg kosszá egyesül párolgó nyáladdal,

és duzzadt nyelved sem ad enyhet szád cserepére.

Pihegő állatok maradnak utána,

és súlytól taglózott emberek.

Jóllakott öregek úgy dőlnek hátra,

hogy nem nyitják ki többet szemüket.

Szökőkutak meleg vize lustán hull

vízágyába hűsölni egyet.

Csak a virágok nevetnek rajtunk,

büszkén fordítva a hercegi incselkedés felé fejüket, 

 és mikor a Nyár csöndet int,

 a világ kushadó kutyaként

árnyékadó óljába tér meg.

Olvasd el az előző posztot, és láthatod, hogy csak szedett-vedett kósza emlékfoszlányok tömege, amit írtam. A tudásunk és magunk is csak emlékek tárháza vagyunk, nincs új a nap alatt, írom, hogy ne legyen új a nap alatt erősítve a régit. Amit tudunk tenni, az csak annyi, hogy a lehetőségek közül sajátosan ötvözzük az eszméket, és létrejön egy egyéni hit, egyéni nézet, politikai beállítódás, művészeti érdeklődés. Ami ebből én lennék, az elég kevés, szegényes. Vajon csak annyi vagyok, ami és ahogy bennem összeáll, és kikívánkozik a régiek szavaiból? Van-e én, vagy csak erővonalak kusza kis kiágazásai vagyunk?

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a világ ( és most átcsapok gagyiba, mert ezt jól nem lehet elmondani, meg már oly sokan mondták, de mégsem hagy nyugodni) csak része valami nagyobbnak, és ha így van, akkor a mi részünk, a bensőnk is csak egy másik világ, mert ami a kicsi, az a nagy, ami kívül, az belül mondta (kétlem), Hermész, a Trismegistos. Ha pedig a világ egy fraktál, és mi csak egy kisebb fraktál vagyunk egy nagyobban, akkor a nagyobb ugyan úgy élettel teli kell legyen, habár nem rendes fraktál ez, nem pont ugyan olyan minden, de mégis maradok a fraktál elnevezésnél, mert az van hozzá a legközelebb. Ha tehát a világ nagyban olyan, mint kicsiben, akkor kell, hogy legyen valami odakint, a világűrben, sőt, sok valami, valakik, távol, vagy közel, mindegy, mert egy ember is sok részből áll. Bennünk is sötét van, és sok apró-nagy világegyetem, gócpont, melynek milliárd-milliárd apróbb része van. Vajon mit tud egy sejt a hasnyálmirigyemben rólam, akiben van? Vajon én vagyok az istene, akihez imádkozik, ha fél, ha meghal egy rokona, mert több sót tettem a levesbe, akkor vajon átkoz? Azzal hogy megszülettem, egy hatalmas, új kozmosz született, aminek más ideje van, mint nekem, gyorsabban történik minden, de ott is vannak komoly összetartó erők, aminek a végén én állok, az én részem ő is, és vajon neki is világvége van a hetedik évben, amikorra minden sejtem kicserélődik? Vajon az olyan, mint egy özönvíz, vagy atomháború? Vagy csak én vagyok a haragvó istenük, akiről azt hiszik, hogy az, ezért elpusztítja a világukat? Ők, ott bennem jóval előrehaladottabbak, mint mi, a mi nagy világunkban. Mi még nem tudunk a gondolat sebességével haladni, nem úgy ők, persze onnan sem mindegyik. Lehet, hogy a mi bolygónk is csak egy olyan része valami nagyobbnak, ahol erre a bolygóra nem olyan szükség van, hogy fénysebességgel száguldozzanak a tagjai, hanem csak arra van ez a mi Földünk, hogy összefogjunk valami nagyobb dolog érdekében? Lehet, hogy csak valami nagyobb egésznek a kiszolgálói vagyunk, amiről nem is tudjuk, micsoda, és hogyan csináljuk a kiszolgálást. Lehet, hogy a világ pusztán csak biológia, és a világegyetem egy test, aminek mi csak egy apró pontja vagyunk, és milliárd egyéb ilyen bolygó, központ van még rajtunk kívül, ami a nagy egésznek segít életben maradni?  Ha Adam Kadmon rossz italt iszik, lehet, hogy elpusztulunk, ahogy nem egy sejtet ölök meg én is nap nap után, nem is gondolva rájuk? Vajon én is csak megteremtettem a világot azzal, hogy megszülettem, és magára hagytam? Táplálom, és azért próbálok rá figyelni, de nem tudok minden egyes sejtemre, ezermilliárdok pusztulnak most is, miközben írok- vajon gondatlan uruk vagyok-e, vagy csak a születés-pusztulás egyenes mentén történnek a dolgok, és a világ egy olyan fraktál, ami tulajdonképpen egy sima egyenes, csak balról jobbra egyre növekszik a mérete? Soha nem fogjuk tudni felfogni, milyen a nagyobb egész, nyilván a sejtem sem ismer engem, csak egy nagyon parányi részemet, mégis van egybetartó erő, ami engem is egybetart, és ez a matrjoska világ közös dolgokon alapul, amit minden vallás leír. A lényege mindnek az, hogy egymást szeretni kell, magamat szeretni kell, tehát össze kell fogni, életben kell maradni, jobbá kell tenni a világot, amiben élünk. Sokkal jobbá persze nem lehet, de vajon a nagy egésznek mennyire fontos a mai árfolyam, a bankok zsarolása, vagy bármi egyéb? Én is két sejt ősrobbanásából lettem, a világ úgyszintén, a nulláról indulva, mivel nekem gyorsabb a biológiai órám, nagyobb léptékkel haladok, mint az univerzum, de a bennem létrejövő kis univerzumoknak meg még gyorsabb az órája.

Kérdezzük már meg akkor, hogy van-e isten. Ha én (vagy akárki) az, akkor igen, mert akkor aminek a része vagyunk, az lesz az ura, parancsolója mindennek, ami mi vagyunk. Ha mi teremtettünk azzal, hogy létrejöttünk, akkor ami nagyobb, aminek a része vagyunk létrejött, az is teremtett egy világot a születésével (alászállott a mennyekből). Ha a világ a kisebbtől a nagyobb felé lassuló biológiai óra, akkor az a rossz, hogy hiába is álmodunk túlvilágról, mert nem valószínű, hogy a sejtem, amelyik pont most pusztult el végelgyengülésben a térhajlatom mögött újra fog születni. Csak szeretnénk, ha lenne ilyen lehetőség, mert jobb érzés lenne nekünk. Biztos, hogy a sejtjeim is szerelmesek egymásba, sokan megölik egymást, védik a területüket, de alapjában véve a feladatuk a jól működés. Ami nem működik jól, annak vége. És erre kell a vallás, hogy jól működjön a rendszerünk, ami a bolygónk, a kis közösség, amiben leéljük az életünket, vagy mi magunk. Ha mi, a bolygónk csak egy mostanában elrákosodó, burjánzó sejt, akkor az is ki fog derülni idővel, ha meg a jó úton járunk, akkor még van több időnk. Lehet, hogy a túlvilág csak a képzeletünk, és addig létezik a halála után egy halott, amíg mindenki, aki ismerte meg nem hal? Lehet, hogy így van, mindegy is. Azt azonban érzi az ember, hogy ha jól csinálja a dolgait, akkor jobban megy minden, kiegyensúlyozottabban. Ez lehet, hogy nem isteni közbeavatkozás, hanem csak a dolgok menete szerinti lépések betartása. Ha jól csináljuk, akkor tovább segítünk a nálunk nagyobb egésznek egész maradni, ha nem, akkor egy csomó másik új dolog majd megoldja. Ha így is van, és csak ennyik vagyunk, akkor az azért elszomorító. A hagyomány abban tud segíteni, hogy ne legyünk végtelenül szomorúak, mert nem vagyunk egyedül, de segíteni kell magunkon és akkor Isten is megsegít, mert úgy történik minden, ahogy kell. Ha csak ennyik vagyunk, akkor az tud segíteni, ha az ember hisz valamiben, és azért csinálja jól a dolgait, mert az biztos, hogy van egy mindent átható erő, amit sokan istennek hívnak. Akárhogy is van, ami engem megnyugtatott, az egy rövid kis mondat, egy kis kápolna kapuján, üzenet száz évvel korábbról: hinni jobb.

A mai kor nem teszi lehetővé, hogy az állam pénzén éljen sok művész, várva az ihletett pillanatra, lehetőségre. Ha a nullából pénzt beszedő kormányok mindenkit megsarcolnak, a művész miért maradna ki? Az elvonás pedig megszűnéssel, bezárással, felmondással jár, ami csökkenti a művészet hazai sokszínűségét, ami nagy baj. Azonban mégis van egy jó oldala, mégpedig az, hogy akik eddig ingyenélő művészek voltak, és eltartatták magukat, talán mostantól kevesebben lesznek. Akinek közléskényszere van, az ezután is ki fogja adni magából, csak mondjuk nem kap érte fizetést, és emiatt kell egy hétköznapi állás neki, amiből fenntartja magát. A múzsa a szegénységben sem hallgat, csak egy, mondjuk kispolgári állás mellett biztos nehezebben fejezhető ki, gyakorolható jól. A művész magával, magából dolgozik, de az önstimuláció ne az legyen, hogy éjszakai élményeket gyűjt szórakozóhelyeken, és ezt önti valamely művészi formába. A talponálló költő ne azt jelentse végre, hogy hol találhatjuk meg az illetőt, hanem azt, hogy két lábbal áll a földön, és felelősséget vállal a saját, és ha van neki, a családja életéért is, nem pedig egy lezüllött függő, aki azért dolgozik, hogy legyen neki miből inni, szórakozni, adósságot visszafizetni, mert ez a típus ma sem vált ki felhőtlen örömet egy becsületesen dolgozó, sokkal kevesebbet kereső emberből.

Nem tetszik, ami otthon történik. Nem csak ez, a korábbi sem volt jobb. Az arctalan volt, ennek van arca, erőszakosan meg is mutatja, és el akarja törölni a másféle gondolkodást. A korábbi vérforralóan nem akart magyar lenni, minden más, csak az nem, arctalan, személytelen rablás történt. A mostani magyar akar lenni, ami nem is lenne rossz, ha már azok vagyunk. Csakhogy meg akar minden mást szüntetni, és közben nem teszi vonzóvá a magyart. Nem lett vonzóbb attól magyarnak lenni, hogy lett csomó Trianon emlékművünk, átnevezett tereink, régi hagyományok fel lettek, lesznek elevenítve. Nem lesz attól vonzóbb magyarnak lenni, hogy kócsagtollas rendőreink csendőreink elfogják a gonosz embereket. Nem lesz attól vonzóbb magyarnak lenni, hogy csak magyar népi motívumokat lehet majd festeni, szőni, csak hátrafelé íjazó szittya harcost lehet minden téren bronzba öntve látni, és csak Turul-legendákat lehet olvasni. Nem lesz vonzó, hanem egyhangú és unalmas lesz, miként az előző rendszerben a szocializmus dicsőítése volt. Nem értékálló, gyenge. A művészet pont a sokszínűségétől olyan szép, hogy van miből választani, dönthetsz, hogy mi tetszik. Most, ezekben az években a döntést veszik ki a kezünkből. A mostani túlkapás nem adja meg azt a lehetőséget, hogy magunk dönthessünk olyan dologban, hogy akarok-e zsinóros mentét, Makovecz-féle parasztházat, vagy Turul-legendát nézni filmen, színházban, vagy nem. Nem vonzóvá teszik ezt alternatívaként, hanem kötelezővé, és ez a baj. A sokszínűség a mai világ alapja, és aki ennek ellene megy, az rossz úton halad. Diktatórikus elemekkel bevezetni egy régi világot nem lehet egy olyan korban, ahol az tud túlélni, ami sokszínű. A kényszer, mint ráható erő még azt is elrettenti, aki amúgy érdekelt lenne a témában, akinek tetszik a régi magyar hagyomány. A tartozni valahová érzést nem szabad kényszerrel ráhúzni polgárokra, mert az erőszakos magyarítás Magyarországon kissé nevetséges látszatot kelt, mivel eredendően magyarok vagyunk, groteszk hatást vált ki, hogy magyarrá akarnak tenni minket. Szlovákiában elszlovákosítani a más ajkúakat (nem jó, de) érthető folyamat, itthon felvenni a nyugattal a kesztyűt, és mindennek ellentmondani, ami multikulturális, nevetséges, és ha ezt erőszakkal teszik, bosszantó.

Sok évtizede nem hívogató eszme magyarnak lenni, mindig kellett valaki mást majmolni. Ez ellen fel kell lépni, de nem úgy, hogy kötelezővé teszik a magyarságot. Szeretnék csak simán büszke lenni arra, hogy magyar vagyok, és nem érezni a kényszert, mert az pontosan az ellenkezőjét váltja ki, mint amit szeretne. Persze a buzgalom mindig túlzással jár, és a túlzás jó esetben el is múlik idővel. De vajon kell-e ott buzgólkodni, ahol az adott dologért kardoznak, ami eleve adott? Az erőszakos magyarrá tétel éppúgy nem fog hatni magyarra, miként a románosítás sem hatott az erdélyiek jó részére még 90 év után sem, ennyi ideje pedig ennek a kormánynak nincs (legalábbis most úgy tűnik).

Vonzóvá kell tenni a magyar dolgokat, nem kényszeríteni rá az embereket. Vonzóvá pedig úgy lehet tenni, ha alternatívaként van jelen, és egy képzeletbeli megmérettetésen győz, nem pedig úgy, hogy nincs más lehetőség, mert akkor a más lehetőség bejön a küszöb alatt, a twitteren, akárhol máshol. Ennek a politikai elitnek nincs annyi keze, hogy minden lyukat befoltozzon, ahol a nyugati dolgok beszivároghatnak. Ha pedig beszivárog, akkor ismét vonzóbb lesz, mint magyarnak lenni, mert az a szabadság lesz, épp úgy, mint a hatvanas-hetvenes években farmert húzni, kólát inni. Én akarom eldönteni, hogy magyar vagy kínai foghagymát akarok-e venni, és azt is, hogy mit akarok megnézni színházban, moziban, kiállításon, vagy mit akarok olvasni. A pénzt arra kéne költeni, hogy olcsóbban tudja a magyar ember a magyarnak elérhetővé tenni ezeket a szolgáltatásokat, mint más nemzet szolgáltatását.

Csakhogy mi megint le vagyunk maradva, és nem tudom, hogy behozható-e ez a visszavetettség. Olyan vezetőség, aki azt tanulta, hogy kell diktatúrát építeni, nem tud mást, csak diktatúrát építeni. A verseny az erősek terepe, a gyengéké a diktatúra. A nagy nemzeti pesszimizmus lök vissza minket az alá az iga alá, ami nekünk, gyengéknek most kell. Azt kell felfedezni, hogy miben vagyunk jók, és akkor lenne mire büszkének lenni, lehetne versenyeztetni, mert az önmagunkba vetett hit alap lenne az induláshoz. Egyelőre azonban más dolgunk nincs, mint meghalni a pesszimizmusunkkal, a gyerekeinknek szintén, aztán talán már az ő gyerekeik máshogy akarják csinálni, és nem öröklődik tovább a diktatúra mételye. Na, ez pesszimista lett, erről beszéltem. Más dolgunk nincs, mint az előnyünket kihasználni, és csak a jó dolgokat átvenni egy működő demokráciából, a rossz tévutakat pedig rájuk hagyni, így lesz az évszázados lemaradásunkból előny. Csak máshogy kéne csinálni a dolgokat, nem úgy, mint most. A politikusokat ki kell küldeni Brüsszelbe, de nem törvénykezni, hanem demokráciát tanulni, és ha kiválóra vizsgázott, akkor lehetne itthon hatalmat adni a kezébe, és nem olyanokéba helyezni a bizalmat, akiknek több ismerősük van az iwiwen, facebookon, és azért jutottak be a törvényhozásba. Mondják, hogy nálunk a demokrácia gyermekcipőben jár, csakhogy emellé még az is társul, hogy be is kakil.

Egy több száz éves demokratikus állammal nem tudjuk felvenni a versenyt. Ma vonzó cél angolnak, amerikainak, nyugatinak lenni. Ott a verseny, a döntés az, ami folyton apáról fiúra öröklődik, itthon pedig az, hogy nem kell semmit tenni, majd döntenek helyettünk, vagy hagyjuk, mert úgysincs választási lehetőség.  

Nyugaton élek, mert itt dönthetek. Ez az ország a fizetéssel ad lehetőséget arra, hogy magam dönthessek arról, hogy mit akarok csinálni a felesleggel (ugyanis van olyanom). Mivel szeretem a kultúrát, ezért örömmel járok kiállításokra, és van is miből dönteni, sőt, több lehetőség is van a kelleténél. Ez az ország a nagy múzeumait ingyenessé tette, hogy az emberek bemenjenek, és ott maguk dönthessenek arról, hogy akarják-e támogatni az intézményt, vagy nem. Nem csak az adott ország kiállítói, művészei érvényesülhetnek, hanem bárki, a jobb győz elvén. Persze ennek is vannak buktatói, és persze ehhez három dolog kell: pénz, pénz és pénz, ami sok esetben abból van, hogy Magyarországhoz hasonló országokon uralkodtak. Mégis vonzó ennek a nemzetnek a tagja lenni,  a kétkezi munkás karjára van tetoválva a nemzeti zászló, és nem nácizzák le érte, hanem elismerően bólogatnak, mert a megmérettetésen a hazai győzött, mert az van támogatva leginkább.

Az előző kormányok ideje alatt szinte szégyen volt magyarnak lenni, Himnuszt énekelni, mert az magyarkodós, szélsőséges. Most elfogadott, de jövőre lehet, hogy kötelező lesz mindig, mindenhol, csak azért, mert ez a párt máshogy akar csinálni mindent, mint az ellensége, a másik oldal. Ez a személyes sértettség a közös érdek ellen van, és amíg ismerősöket, azonos érzelműeket teszünk fontos pozíciókba, nem szakembereket, addig a versenyben nem tudunk jól teljesíteni. Mindent nem szabadna felhasználni a cél érdekében, mert devalválódik, és az még csak a jobbik eset, mert ha már undort vált ki belőlünk, akkor utána tényleg nem lesz hová fordulnunk, nem lesz mibe kapaszkodnunk. Ebben az országban, ahol élek, királyság van, mert tisztelik saját hagyományukat. Van mibe kapaszkodniuk. Ha otthon elveszik a kapaszkodót, vagy önös célra használják fel, az a nemzet számár a nihillel ér fel, mert nem akar oda tartozni, ahova vér, nemzet, földrajzi terület szerint tartozik, máshová meg nem tud. Európai, és nem szittya magyarságot kell nevelni, mert a jövő előre van, és nem a múltban keresendő.

Most még szeretek magyar lenni, és most még úgy gondolom, hogy otthon akarom leélni az életem, mert az a hazám. Arra azonban már nem biztos, hogy haza akarok menni, hogy kötelező magyarnak lenni, hogy meg van szabva, hogy mit nézhetek, olvashatok, hallgathatok, hogy diktatórikusan magyarítanak engem, a magyart.

A kollégáim menők. Teljesen, minden részletet kimerítően azok. Aztán egymás háta mögött elmondják minden szarnak a másikat, egymás előtt meg a legjobb barátok. Nekem meg észre kell vennem, hogy jó, hogy én nem vagyok az. Az, hogy zavar sem baj, ez is régi probléma, megoldás nincs rá, csak az, ha nem hisz nekik az ember. Tudom milyen menőnek lenni, voltam én is olyan, de az a legnagyobb társaságban is csak a magány. Egy nagy hang mellé ritkán ül oda a csendes jó barát, ehhez a hanghoz igazodik a környezet, de ez a hang hamis, mert hangosabb, mint az igazság, ami mindig halkan suttog. Emlékeztetni kell magam a csendre, arra, hogy ha nem állok oda melléjük, az csak látszólag baj, valójában csak nem adom el magam annak az ócska pillanatnak.

A szemed sarkában a mosolygós ráncot önkényesen magam után nevezem el. A csillogást a szemedben magamnak tulajdonítom, sőt az ujjbegyeidben rejlő simogatást is. Nekem van fenntartva a párnára hullott hajszálad, és a könyökhajlatod illata, ahol legjobban érezni az embert, ahol leggyorsabban elmúlik a kémiai dezodorok illata, és a test vegytana különlegesen finom parfümöt kever, mely ott illatozik - nekem.

www.revizoronline.com/hu/cikk/3595/szemtanu-magyar-fotografia-a-xx-szazadban-royal-academy-of-arts-london/

A kacskalábú és az őrült táncos

A Moulin Rouge és ami mögötte van: Toulouse-Lautrec és Jane Avril

Egy bolond táncosnő, és a főúri világból lecsúszott festő művészi kapcsolatát mutatja be a Courtauld galéria 60 alkotáson keresztül. Betekintést nyerünk a reklám plakátok születésébe, és egy nő életébe, aki a táncon kívül semmihez sem értett. Vagyis de. A csábításhoz. Következzék egy 19. századi Robbanékony (La Mélitine), Különös (L’Etrange), őrült (La Folle), vörös díva. Függönyt fel.

            A kiállítás annak jár utána, hogy mi volt a háttere ennek a művészileg tartalmas barátságnak. Kicsit bemutatja az akkori Párizs mulató negyedének világát, pár táncosnőt, de mind közül a legfurcsábbra koncentrál: Őrült Janera.

A tárlat betekintést enged a Salpêtrière elmegyógyintézet betegkönyvébe, láthatjuk az orvosok rajzait a Vitustáncról, korabeli rajzokat, fényképeket az ilyen betegekről, a kórházról. A két teremből tulajdonképpen csak az első a tényleges tárlat, melyben leginkább Lautrec munkái kaptak helyet, a másik terem pedig több alkotó munkáiból álló gyűjtemény. A jól körüljárt és prezentált téma még ezt a kis kiállítást is magas szintre tudta emelni. A kölcsönzött képek két év alatt gyűltek össze a világ minden tájáról, a New York-i MoMa-tól a francia Albi város Lautrec múzeumáig.

            A Courtauld galéria többek mellett Samuel Courtauld felajánlásából áll, és az egyik leghíresebb impresszionista, posztimpresszionista gyűjtemény a világon, a Somerset House szárnyában. A gyűjteményben többek között megtalálható Modigliani Női Akt-ja, Van Gogh levágott fülű önarcképe, csak hogy a leghíresebb, mindenki által ismerteket említsük. A negyedik emeleti kiállítóterek felét elfoglaló tárlat a címéhez híven bemutatja a Moulin Rouge világát, és a mögötte meghúzódó két sorsot.

Érdemes kicsit felidézni a valószínűleg sokak által ismert Lautrec életét, hogy észrevegyük azt az egyértelmű kapcsolatot, ami Jane Avril mellé terelte őt. A főnemesi családba született fiú gyermekkorában élte a grófok életét, amikor is fiatalon egymás után eltörte mindkét lábát, melyek emiatt is, és betegsége miatt is megálltak a növésben. Az ágyban töltött idő során kezdett el jobban foglalkozni a rajzolással, ekkor derült ki a család számára tehetsége, de csak anyja fogta pártját. Apja szinte kiközösítette, amikor megtudta, hogy fia soha nem fog tudni lóra ülni, vadászni, élni a főurak életét. A mindössze 152 cm-es alkotó tömött csontúságban szenvedett, emiatt a rendellenes alacsonysága, teljesen kifejlődött felsőteste, de aránytalanul kicsi végtagjai. A kinézete kizárta a nemesek világából, ő magát el tudta fogadni, de a családja már nem, ez a kitaszítottsága vezette el a kitaszítottak közé: társakra talált a bordélyházak lakóiban, a táncosnőkben, és a társadalom perifériáján éjszakai életet élő művészekben. Lautrec sokszor napokig időzött a prostituáltak között, lerajzolta őket miközben vendéget vártak (egyik híres képe a Rue des Moulins szalonja), megmutatva eme nők mindennapjait úgy, ahogy senki sem láthatta őket. Mivel kedvelte a kabarékat, és a lokálokat, a Moulin Rouge is az egyik törzshelye lett, és nagy örömét lelte a táncosokban, de leginkább Jane Avril energikus, utánozhatatlan táncában, mely teljesen lenyűgözte. Az érett festő korszaka a karikatúrába hajló, japán elemeket tartalmazó litográfiákkal kezdődött, melyek reklámplakátként, könyvillusztrációkként funkcionáltak.

A fine de siécle világában az új hely 1889-es nyitásával rányomta a bélyegét egy korszak végére. Az éjszakai élet csúcsa lett a Moulin Rouge, emblematikus helye a züllöttségnek. Az egyik leghíresebb kiállított képe „A Moulin Rouge-ban” című belülről mutatja meg a helyet, háttal nekünk Jane ül, a jobb felső sarokban La Goulue igazítja haját, alul elkékülő arccal az angol táncosnő, May Milton, Lautrec másik barátja hagyja el a kép terét. A festő magát is belefesti a képbe, a háttérben vonul át a színen. A Montmartre különc helyén a leghíresebb táncosok La Goulue (A Torkos), Cha-U-Kao, és végül Jane Avril, vagyis Jeanne la Folle, azaz Bolond Jeanne. Mindhárom táncosnőről készített Lautrec litográfiákat, festett képeket. A szintén kiállított  legelső plakát La Goulue-t ábrázolja, és a Vörös Malombeli fellépését reklámozza.  A fine de siécle, fine de globe világa annyira eluralkodik a koron, hogy még a walesi herceg, a későbbi VII. Edward is ellátogat a mulatóba, akinek a legenda szerint a felvágott nyelvű La Goulue odaszólt: „ A pezsgőt te fizeted, walesi!”

Jeanne Beaudon egy prostituált, és egy olasz nemes gyermeke, akit alkoholista édesanyja vert még fiatalon félőrültre, aminek következtében 13 évesen elszökött otthonról, majd hamarosan a híres Salpêtrière elmegyógyintézetben kezelték 18 hónapig. Az idegi bántalmak epilepsziával társultak nála, lába sokszor vadászkutya tartásba merevedett. A kiállított betegfelvételi könyv szerint a szökése évében vált a kórház páciensévé, ahol is az orvosi módszernek hála, tanult meg táncolni, mivel a kezelése gimnasztikából, és táncból állt. A kórházról és páciensekről korabeli fényképeket láthatunk, az egyik orvos pedig lefényképezte Jane lábát, ahogy kontrakciós hisztérikus görcsbe merevedik.

Az öt képen az izmok kóros összehúzódásának lehetünk tanúi, mely lábtartás Lautrec „Jane Avril a Jardin de Paris”-ban litográfiáján is visszaköszön. A kórházi tánc a bolondok tánca volt, melyet a városiak is megtekinthettek, és az itt bemutatatott tánca alapján Jane Avrilt egészségesnek nyilvánították, mivel tánc közben nem volt szimptómája. Csak a tánchoz értett, ez vezetett a „gyógyultságához” is, emiatt már 20 éves korára a Moulin Rouge szólótáncosa lett. A Jane Avril nevet is ekkor veszi fel, a sok beceneve közül ezen a néven szerepel minden képen, ami készül az előadásaihoz. A híres plakátok közül az első, mely őt ábrázolja a „Divan Japonais”, melyen a vörös haja, fekete egybe ruhája, és kalapja mértéktartónak mutatja be őt.

Toulouse-Lautrec nem csak plakátokat, hanem festményeket, skicceket is készített Jane-ról. Ezek közül több kiállított nem csak a fellépő táncost ábrázolja, láthatunk portrét („Jane Avril”) melyen a táncosnő kabátban áll, fejtartásán egyfajta nemesség, zárkózottság látszik. A magánembert is megfestette, két olyan kép is szerepel, melyen a munkahelyére igyekvő („Jane Avril a Moulin Rouge bejáratánál”), és onnan távozó nőt láthatjuk („Jane Avril elhagyja a Moulin Rouge-t”). Különösen az utóbbi képen látható, hogy a nagy szórakoztató, az éjszakai élet egyik bálványa magába merülve lép ki a világba, és semmi nem különbözteti meg az átlag huszonéves nőktől. A tárlat nyomon követi Jane Avril teljes karrierjét, az első terembeli képek, nyomatok után a másodikban a róla készült fényképek, hozzá írt versek, arcáról készült szobor, és különböző híres festők munkái láthatóak. Míg az első terem Lautrec munkáit mutatja be, és a táncosnő csak közvetve főszereplő, addig a második teremben már közvetlenül csak róla szól minden, az egész terem hasonlatossá válik egy tini szobájává, aki a kedvenc ikonjáról mindent összegyűjt.

Láthatunk négy kis képet Picassótól, aki Ruiz álnéven publikálta őket egy trágár magazinban. Ibsen Peer Gynjében - melyet Alfred Jarry vitt színre, plakátját Edvard Munch készítette - is feltűnik Jane Avril, aki az egyik mellékszerepet táncolta. Ez a színházi kitérője nem annyira ismert, a rendező szerette volna megszűntetni a hozzá kapcsolódó sztereotípiákat. A kiállítás angol vonalat is bemutat, Jane Avril londoni fellépésére Lautrec készített plakátot.

A „Troupe de Mlle Eglantine” litográfián négy táncoló női alak közül könnyen felismerhető a különc mozgásáról, testtartásáról Robbanékony Jane. Ahogy a szintén kiállított, Lautrecnek írt levelében fogalmaz: „Eglantine és Én sokkal sikeresebbek voltunk, mint a másik két táncosnő.”. A zenei repertoárral is készülő táncosnő nagy sikert aratott, és sokkal jobban tetszett neki az angol szféra, mint a francia.

A legutolsó, Lautrec által készített litográfián Jane hisztérikus, színpadi pózba merevedve áll, ruháján kígyó tekeredik. Ez a nyomat a festő nagy, végzetes rohama előtt pár héttel lett kész, a maga egyszerűségében csak a művésznőt ábrázolja, a háttér is fehér, semmi dísz, egy, szinte kortárs plakátot láthatunk egy olyan előadóról, akinek már nem kell hírverés, elég a neve, és alakja, hogy vonzza a nézőket.

A következő kép 10 évvel Lautrec halála után készült, az alkotója Francois Biais, aki feleségül is vette Jane-t, de kapcsolatuk gyorsan zátonyra futott a férfi transzvesztita életmódja miatt. Megtekinthetünk egy újságcikket, mely 1932-ből való, és egy 1931-es Lautrec kiállítás kapcsán kérdezik benne a Moulin Rouge egyetlen, még élő volt táncosát a művészekhez, főleg a festőhöz fűződő viszonyáról, és egy 1933-as, 10 évvel a halála előtti „Memoárjaim” cikket a művésznőről. A kiállítás lezáró darabja egy hatalmas fénykép, melyen Lautrec Jane Avril ruhájában pózol egy bolondbál alkalmával.

A kis kiállítás betekintést nyújt egy olyan nő életébe, aki a táncon kívül semmihez sem értett. Mint ahogy a történelem során oly sokszor, egyes nők csak annak köszönhették nevük fennmaradását, hogy egy (vagy több) híres férfival álltak kapcsolatban. Jane Avril a kora popsztárja volt, ünnepelt művésznő, aki a különcségével úgy vonzotta a férfiakat, mint a méz a legyet, vörös, lángoló haja, és extrém színpadi mozgása a mai napig velünk maradt. A nő, az örök csábító, a Femme Fatale mutatkozik be ezen a belle epoque korabeli kiállításon, a nő, akiért bolondulni kell még akkor is, ha ő maga bolond.

Fél héttől reggeliztettem ma. Ahogy lementem, és kinéztem az ablakon, eszembe jutottak iskolába menős reggelek, amikor hátamon táskával, zsákkal általánosba, középiskolába mentem. A hajnalba friss kenyér illata vegyült. Aztán délutánra kiderült, hogy a szeptember nekünk is iskolakezdés. Még az egyetemen gondolkodtam, hogy lehet, hogy kéne valami szakma, ha esetleg nem tudnék elhelyezkedni tanárként. Persze tanulgattunk eddig is, pl kenyeret sütni homoszexuális Fülöp szigetekitől, de ma eldőlt, hogy tényleg elkezdjük a szakmát, amiben dolgozunk. Örülök, mert talán megtanulom nem elsózni az ételeket. Örülök, mert szakács mindenkor kell, tanár aligha. Most megragadjuk, amit elénk vet az élet, aztán majd bármikor jól jöhet. Amíg el nem kezdődik az iskola, addig is együnk egy kis Brióst, meg Pirítóst, amit én sütöttem.

Nem hagyott az élet kárpótlás nélkül a képekért, amik már nincsenek meg. A valamit valamiért elv jó oldala az, amikor többet kapsz, mint amennyit feláldoztál, főleg, ha az nem is volt igazi áldozat. Lásd Ábrahámot, akit kért Isten, hogy ha szereti, akkor áldozza fel a fiát, aki ezt meg is tette volna, ha le Isten le nem állítja, majd utána meg nem jutalmazza. A jutalom nem csak az, hogy képeket veszünk, sőt véletlenül értékesekre is bukkanunk charity shopokban, hanem az, hogy elhiszi rólam, hogy ő a legfontosabb. Talán furcsának tűnik, ez a megoldás, de elég emlékezni Jézusra, aki azt mondta, ha engem akarsz követni, akkor mindent fel kell áldoznod. Csak a feltétlen bizalom az, ami alap tud lenni egy bizalmi, szeretet alapú kapcsolatban.

Az elmúlt egy évben legalább 10 kiállításon voltunk, mindegyik nagyszabású. Úgy mentem, hogy végre lett rá társam, akivel meg tudtam beszélni amit kiváltott belőlem az adott téma. Nagy öröm, hogy társ van az ember mellett, és nem csak robot, aki elmegy, megnéz, majd ír róla, ha tud, vagy van ideje rá. Jó, hogy egy-egy kiállítás lázban tudott minket tartani napokig, beszédtéma volt, együtt is kerestük, hogy mit jelent nekünk amit láttunk. Jó, hogy zabolátlanságoddal együtt fricskázzuk a „műértőket”. Életet viszel mindenhová, akárhol jelensz is meg, ha egy kiállítás az, ahol felkacagsz, akkor ott mosolyognak vissza rád, mint zaboláltan kölyökre. Még évekkel ezelőtt volt egy Picasso grafikai kiállítás Veszprémben, ahová egyedül mentem, mert senki sem akart velem tartani. Az életem egyik legnagyobb élménye volt, és a legrosszabb is, mert nem volt kivel megosztani. Most együtt dühöngünk, együtt nevetünk együtt okoskodunk mindenen, amit látunk.

https://www.youtube.com/watch?v=7SXWgC0SLCA

Készítettem rákos tonhalas sushit.  Négy részből áll. Az életben nem láttam, nem ettem, és nem készítettem soha. Mostanra már a készítést tudom, de enni nem fogok belőle, a nyers hal nem nekem való. Olyan érdekes, hogy sok ételt nem ettem, mert anyagilag nem tehettem meg a cigi miatt. Aztán amikor leszoktam, fel is szedtem a cigi árát magamra, és végre ettem normálisabb ételeket. Aztán jött Anglia, és jöttek az éttermek egymás után, egyre színvonalasabbak, egyre drágább ételekkel. Olyan ételeket próbálhattam így ki, amit nem tehettem meg volna. Dolgozz étteremben, ha szereted a hasad, de nincs rá annyid, hogy beülj rá-

Hamuban sült sors

Élesztő föl

reggel felkelek,

felkel a kalász is.

álmodni mer nagyot,

kenyérré gyúrják a nagyok.

Élesztő föl

kisült a sors,

péknek áll ő is.

valamit mindig kisüt,

batyuba kerül egy kis ügy.

Ismét megyünk, mi a szerelem cigányai, mi, akiknek az út maradt, hogy az út végén legyen vég, mégpedig otthon formájában. Az út a sajátunk, azt visszük, és az emlékeket. Sátortáborban kezdődött minden, hűek vagyunk a kezdetekhez, továbbá a véghez fűződő célunkhoz is.

All that you have is your soul

A holnap reményének ajánlja a kedves, Tracy Chapmantől

Láttam őt sírni az aggódás miatt.

Rossz londoni környéken bizonytalan időbeosztású éjszakai munka.

Egyheti kauciót elvesztettünk, mert nem maradtunk a lakásban két hónapig.

Bizalmunkat helyeztük az oxford melletti, appletoni munkáltatóba, és még örülhettünk, hogy fizetett.

Emberileg nem kaptuk meg a lehetőséget a normális munkavégzésre.

Nem voltunk bejelentve, és az adójóváírást sem igényelhettük meg.

Haza kellett küldeni csomó dolgunkat drágán.

Úgy lettünk kirúgva, hogy egy hét alatt kellett új helyet találni, amiből négy volt munkaszüneti nap.

Elvesztettünk egy oda-vissza, és egy dupla haza repülőjegyet, és vehettünk aranyáron másikat.

Költözés Winchester mellé, Eastonba.

Kirúgtak minket, pedig nagyon jól dolgoztunk.

Túlhajtottuk magunkban a komoly felelősségteljes felnőttet a célunk érdekében.

Láttam őt ragyogni, amikor felvettek minket.

Egyre jobb munkákat találtunk, egyre hosszabb időre.

Az egyre nívósabb helyeken egyre jobban megtanuljuk a két szakmát.

Álmok váltak valóra, laktunk a mostani, és az ezer évvel ezelőtti fővárosban.

A nyugodt szép vidékeken csavarogtunk boldogan.

Van egy hűtőnk.

Lettek barátaink.

Egymást támogatva oldottuk meg az elénk kerülő akadályokat.

Egyre jobb fizetések, egyre normálisabb főnökök, kollégák.  

Az üzletre hivatkozva kell mennünk innen, de a főnök segít másik állást szerezni.

Kalanddá vált, ami kényszernek indult.

Eszembe jutott, hogy kezdek egy blogot arról, hogy mi történt velünk azóta, hogy márciusban kijöttünk, de aztán lebeszéltem magam róla. Valahogy nem tudom eldönteni, hogy ami ez alatt a majd fél év alatt történt az jó vagy rossz dolgok tömkelege nkább. Azzal, hogy Londonba mentünk lakni, az én vágyam teljesült, mondván milyen jó lesz majd, mert lehet menni minden szabadnap kiállítást nézni, múzeumot, ilyeneket. Aztán a másfél hónap alatt, amit ott laktunk, csak a Tate-ben és a National Galleryben voltunk. Ellenben együtt laktunk két börtönviselt emberrel embertelen körülmények között, volt, hogy villany, volt hogy gáz, volt hogy net nem volt, pedig elég tetemes összeget fizetett mindenki. A két idézettből az egyik barátunk lett, és még páran, akikkel együtt laktunk. Mindenesetre nagyon szerencsések voltunk, mert a megérkezésünk másnap estéjén már mentünk is dolgozni, míg más heteket várt munkára. Persze kiegyenlítődött az egész, mert nem volt annyi munka, hogy boldogan éljünk, de a nem költöttünk nagyon a tartalékból sem. Aztán a második héten már le is beszéltünk egy interjút egy vidéki, ott lakásos étteremmel, és boldogan mentünk Oxford felé, akik aztán fel is vettek minket április végi, a királyi esküvő dátumával. Az első héten mi voltunk a legjobb munkaerő, dicsekedett velünk a tulaj, a másodikon már csak dolgoztunk, a harmadikon elkezdett leromlani a helyzet, mert néha, hetente egyszer mosni szerettünk volna, aztán a megbeszélt ingyen ételből semmi nem lett és mi ezt fel mertük hánytorgatni. Vettünk hűtőt, hogy legyen miben tárolni a magunk vásárolta ételünket. Aztán végre kifesthettük a szobát, ahol laktunk, amire eltelt három nap, és egy hét kiköltözési idővel kirúgtak minket úgy, hogy az egy hétből négy napos volt a hétvége. A teljes kétségbeesés határán a barát magyar pár segített egy csomót, és mi a kiköltözésünk napján már jöttünk Winchester mellé próbahétvégére. Aztán a kirúgás miatt támogattuk egy retúr jeggyel az easyjetet, és a tanfolyam sem folytatódik egyelőre. A próbahétvégéből szerződés lett próbahónapra, és boldogok voltunk, hogy nem kell még feladni az álmokat. A másik lefoglalt repülőjegyből aztán egy nagyon durva mínusz lett, mert nem engedtek felszállni 10 perces késés miatt a gépre, és emiatt kellet venni másik jegyet aznapra. Akkor már teljesen tele volt a tudatunk. A kelet-winchesteri éra most szerdán járt le, azután, hogy egy hetünk volt kipihenni lelkileg az előző heteket. Most itt tartunk. Megyünk, és Észak-Winchester a következő próbahely, ha oda is felvesznek minket, akkor elmondhatjuk, hogy folyamatosan dolgozunk, hiába van a hátunk mögött három város, három munkahely, legalább 50 kolléga, kidobott repülőjegyek, drágán hazaküldött hűtő. Ez a fél év átlendített minket arra az oldalra, hogy ez az egész, ami történik velünk, már nem lehet más, csak egy nagy kaland. Egy olyan kaland, amiben nem lehetett soha részünk eddig, sem együtt, sem külön, és talán ez a legizgalmasabb része az életünknek, miközben az ok, ami miatt ezt a kalandot vállaltuk, sokkal komolyabb, mint egy kaland oka szokott lenni. Más dolgunk nincs, mindig csak annyi dolgunk kell, hogy legyen, hogy bármikor változtatni tudjuk a helyünket, menjünk, ahová felvesznek minket, és maradunk, amíg rá nem jönnek, hogy nem rabszolgák vagyunk, nem vagyunk röghöz kötve.

Amikor régen olvastam a Katedrálist, onnantól vágytam a régi angol fővárosba, Winchesterbe, mert meg akartam nézni

a katedrálist,

a kerengőt,

és a mesterségesen elterelt patakot, az Itchent, ami a városon több helyen is keresztül folyik, nem messze a püspöki palota romjaitól. Jó újra olvasni a könyvet, vágytam arra a szerelemre, ami a könyvben van, és a helyszínre is. Mindkettő teljesült.

Ismét párbaj a sorssal, Winchester másik oldalán.

Ha ennyiszer erős jelzést kap az ember, akkor vajon egy irány maradt-e, és az a hazaút? Vajon csak nem akarjuk észrevenni, hogy fal van előttünk? Amit el szeretnénk érni, az nem itt található? Vagy nekünk ennél nehezebb sors jár és nem való, hogy könnyíteni akarunk azon?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pár, aki nyugalmat szeretett volna.