Arról, hogy rögzülnek a dolgok: 

Angliában nincsen sem légy, sem szúnyog, sem sovány ember, sem okos angol, sem szorgalmas angol. Ezek a korábbi meggyőződéseim rendre elvéreztek. Korábban, mivel a felsoroltakkal másfél évig nem találkoztam, szentül meg voltam győződve, hogy ezek  nem léteznek. Akár tűzbe is nyúltam volna a meggyőződésem miatt, ha valaki kétségbe vonja, mivel itt élek, ezt látom, hogy ezek a dolgok nem léteznek ezen a szigeten. Aztán kitárult úgymond a világ, a sziget mégis nagyobb, mint egy kis rezervátum, ahol éltem, és kiderült, h itt is van minden. Csak arrébb kell menni.

Nézzük meg ezt mondjuk egyéb emberekkel, szituációkkal, vagy Istennel kapcsolatban. Csak arrébb kell menni, hogy esetleg beigazolódjon, hogy a szent meggyőződésünk mégsem helyes. Nézzük meg máshogyan, mielőtt tényleg tűzbe tesszük a kezünket.

youtu.be/FTkr4mqxSaw

Ha az ember panaszkodik, akkor utána kicsit könnyebb lesz, mintha az élet észrevenné magát, hogy sok terhet pakolt a vállra. Ha nincs panasz, és csak szimplán jó, és ki is van mondva, akkor már jön is a következő adag, amit meg kell oldani. Nem akarok panaszkodni, mégis rááll a szám, vagyis könnyítésért könyörgök, miközben előre akarok menni. Gyengeség-e könnyítést kérni-

Rózsa

Igazság

Tanulság

Akarat

Ragaszkodás

Ítélet

Tisztaság

Aranyosság

Nézd, mégis kihordtunk pár gócpontot, pedig nevetve beszéltük meg, hogy nem hagyjuk eluralkodni magunkon a megszokást, és nem fogunk megszokásból veszekedni semmin, vagy a szokott választ adni szokott kérdésre. A találkozásunkkal teherbe estek szituációk, és mi kihordtuk őket, csak azt nem tudom, hogy lehet-e nem kihordani, vagy arra ember képtelen. Vajon azzal halnak a boldog pillanatok, ha számon kérek, vagy azzal, ha nem teszek semmit, és hagyom elhalni?

De a harctér: Harctér és az élet: Élet
S az asszony-test néha sokkal-sokkal mélyebb,
Mélyebb az Életnél, mélyebb a Halálnál,
Mélyebb az álmodnál, mellyel vágyva hálnál.

Egyelőre nem tudok szabadulni magamtól. Még úgy sem, hogy már megvolt az a bizonyos csók, aminek át kellett volna változtatnia engem is és a másikat is. A másik erre azt mondta, nem változunk. Nem tudunk szabadulni magunktól, pedig az elején a vegytiszta, szennyezetlen szerelemmel, azaz a jó kezdettel el lehet ezt az egész átváltozást végezni. Le akarom csupaszítani magam mivé, mert ha az én megszűnik, és vele a sok hozott rossz, ami most rontja a boldog perceket, akkor egyre több, egyre tartósabb közös, tiszta szerelem lesz megint. A csók megvolt, a munka halad, talán hajcsár vagyok, hogy nem úgy tűnik, hogy elég gyorsan, de halad, csak bánok minden elrontott boldog pillanatot, és szeretném, ha úgy válnánk mivé, hogy már ismerjük egymást, mert az még erősebb mi, az a tényleges összeolvadás, mert nagy egy vagyunk mi ketten.

Soha nem azt csináltam, amit kell, mindig másra volt ingerem. Daccal néztem a világra, érzelmi punk voltam, vagyok. A dac kiterjedt mindenre, nevetséges elemekkel teli dolgokra éppúgy, mint komolyakra. Nem tudom, miért nehezítettem meg a saját életem, de már nem akarok más utat járni. Ha éppen annak van ideje, hogy boldog legyek, akkor nem akarok hibát keresni benne, hogy már csak azért sem legyek az még néha sem. elég a régi életből.

Ahogy tetszik

Ha úgy tetszik,

          láttál a tüntetésen,

Ha úgy tetszik,

          akkor én voltam a lázadó.

Ha úgy tetszik,

          elégettem mindenem,

Ha úgy tetszik,

          akkor én voltam a kukagyújtogató.

Ha úgy tetszik,

          tanár vagyok,

Ha úgy tetszik,

          akkor csak könyvégető.

Minden érzés, eszme, vágy, ami alapvetően jó lenne, azért nem tud az lenni, mert az ÉN szűrőjén át kell mennie, és akkor már romlik az állaga. Például nem tudok olyan jól szeretni, mint szeretnék, mert útban vagyok magamnak. A bennem lévő érzést átitatom a régi sérelmekkel, örömökkel, és nyomot hagyok benne, pedig ha ki tudnám engedni a szabad valójában, akkor úgy tudnék szeretni, ahogy igazán kellene.

Pénteken a reptéren találkoztam a cselekvő szeretettel, és leesett az állam. Eddig nem ismertem, de gyorsan, azonnal bevont a fogalom, és függővé tett, mert ez a helyes út.

Azt álmodtam, hogy mindenkinek tornyot kell építenie, és abban kell laknia.

Shodo Harada Roshi – Derűs és mozdíthatatlan

A következo idézet Bódhidharmától származik, aki így adta meg a zazen definícióját: “Minden karmikus kapcsolatot elvágni kívül; és minden érdektol, aggodalomtól megszabadulni belül. Amikor a tudat olyan, mint egy szilárd, magas fal, akkor vagyunk az úton”

A kard mestere, Takuan Zenji úgy határozta meg a mozdulatlan elmét, hogy “nincs formája, tehát tulajdonképpen nem elme”.
Ezt nem szabad összetéveszteni azzal, hogy nem mozog az elme. Ha azt hisszük, hogy itt arról van szó, hogy az elme mozdulatlan marad, akkor nem értjük, hibát követünk el.
Nagyon sokan gondolják ezt, és amíg mi is így gondolkodunk a zenről, addig minden ember szenvedése és összes nyomorúsága számunkra érdektelenné válik. Ez olyan, mintha hátat fordítanánk a társadalomnak, és csak a saját boldogságunkért és megelégedettségünkért imádkoznánk. Egy nagyon fontos dolog van, amit tudomásul kell vennünk: azért kell élni, hogy ezen a külsődleges zajon áttörjünk, de nem szabad egy
olyan elképzelt, nyugalmas helyet teremteni, amihez aztán az elménk megint csak ragaszkodni fog. Akkor nem vesszük észre, hogy ez is csak egy koncepció, egy elképzelés, amelyen végül is a tudatunknak megint csak át kell törnie, másként nem
tudunk hatékonyan muködni a társadalomban. Ha egy elképzelést tartunk fenn a tudatunkban arról, hogy mi is a zazen, akkor még egy újabb réteget teszünk rá saját egonkra, egy én-mentes, spirituális egot. Ám ehelyett a zazennek az a lényege, hogy teljes egészében jelen legyünk a pillanatban, és minden egyes elképzeléstol megszabaduljunk. Hogy ne tegyünk emocionális réteget, töltetet semmihez sem, hanem tisztán, jól lássunk, jól halljunk, és jól létezzünk. Ha ez természetesen, belülről valósul meg, akkor ha látunk
valakit, aki szenved, segítünk neki; ha látjuk, hogy egy csomagot cipel, felajánljuk neki segítségünket; és ha valakinek megsérül a lába, akkor megyünk, és segítünk támogatni. Mindig mosolyogva, mindig nyugalmat és boldogságot árasztva arra, akivel találkozunk. Ez az a fajta ember, akire a társadalomnak ma még nagyobb szüksége van, mint valaha. Ha csak az elért tudatállapotunkat próbáljuk megőrizni, akkor ez éppen nem az a tudatállapot, amire nekünk például a kendo-ban, a kard művészetében szükségünk
lenne. S ha megpróbáljuk megorizni azt a forma nélküli, tudat nélküli állapotot, akkor ellenfelünk kardja azonnal kettészel bennünket. Nem ez a mozdulatlan elme. A mozdulatlan elme az, amit semmi sem állít meg, ami semmihez sem ragaszkodik. Ha bármihez is elkezdünk ragaszkodni, akkor egy rés támad. Ahol a rés megjelenik, ott az elme káprázata is megszületik.
Takuan zenji a következőt tanítja: Bódhidharma azt mondja, hogy külsőleg minden karmikus kapcsolatot vágjunk el, de ez nem azt jelenti, hogy becsukjuk a szemünket és egyáltalán nem foglalkozunk azzal, hogy kívül mi történik. Nem számít, hogy mi jön, a tudatunk nem állhat meg ott. Mind a négy égtáj és a nyolc világtáj felé a mozdulatlan elme feszes, teljes, és semmi sem állítja meg. Ez a zazen valóságképe, aktualizációja a cselekedeteinkben. Ez pontosan olyan, mint ahogyan egy tükör működik: mindent visszatükröz, tekintet nélkül arra, hogy mi az, ami előtte megjelenik. Ez a mozdulatlan elme. A tudatunkban mindig van egy elképzelés arról, hogy mi a jó, és mi a rossz a társadalomban. De addig még mindig csak ott tartunk, hogy állandóan azzal vagyunk
elfoglalva, hogy másokat kritizálunk, és pletykálkodunk mások cselekedeteiről. Vannak olyan emberek, akik ebben lelik kedvüket, megelégedettségüket. Amikor erről van szó,
akkor a Buddha-természet ego-szűron keresztül születik meg.
Nem arról van szó, hogy kritizáljunk és megítéljünk másokat, hanem helyette csak tisztán tükrözzük vissza őket. Amikor abban a tudatállapotban létezünk, amely teljes egészében
objektív és tiszta, az a mozdulatlan elme állapota. Ha véleményünk van, és hozzáfűzzük a dolgokhoz, akkor ez fog minket mozgatni mindaddig, amíg eljutunk a nyereség, a
haszon és a veszteség gondolatáig. A körülményeknek megfelelően az emberek egyszer kékek, egyszer égő vörösek.
Ez azért van, mert a külső dolgok állandóan hányják-vetik oket ide-oda. A tükör tükrözése és a mozdulatlan elme között annyi a különbség, hogy a mozdulatlan elme tökéletesen felfogja az adott szituációt, és a helyzetnek megfelelően cselekszik mély bölcsességgel. Ez olyan működés, amely túl van a nyereség és a veszteség fogalmán.
Ez lényegében ugyanaz, mint az utolsó képe az ökörről szóló hat képnek, amikor Hotei kitárt karokkal elmegy a városba, a piacra. Teljesen megfeledkezve önmagáról, és nem ragaszkodva semmiféle megvalósított tudatállapothoz, elmegy a városba, hogy a szolgálatait felajánlja a közösségnek. A képeken mindig úgy jelenik meg, mint rongyos ruhás, nagy hasú férfi, aki egy nagy zsákot cipel magával. Meztelen felsőtesttel, mezítláb érkezik meg a piacra. Por lepi a testét, és piszkos az arca, de mindig nevet. Nincs szükség misztikus műveletekre és isteni erőre, az elszáradt virágot egyszerűen újra kivirágoztatja. Hotei-ről azt mondják, hogy mindig egy hatalmas zsákot cipelt magával. Tényleg volt egy ilyen ember, akinek nagy hasa volt, és óriási nagy szíve, és akárhová ment, mindenféle sértést elviselt, mindig csak nevetett rajta. Gyakran ábrázolták képeken, és nagyon tisztelték. Az emberek napjainkban még aggodalmaskodóbbak és a tudatuk káprázatokkal teli; Hotei idejében mindenki odavitte neki a problémáját, és ő beletette a zsákjába. Valójában minden tulajdona ebben a zsákban volt, nem volt háza. Gyakran adott ajándékokat, és mindent elosztogatott a gyerekeknek, akik állandóan köré gyűltek. Azt mondják, zazen közben halt meg, és hátrahagyott maga után egy költeményt Maitréjáról. Indiában azt tartják, hogy Maitréja egy nagy bódhiszattva, aki Buddha után
ötmillió évvel jelenik meg, de sokan azt mondják, hogy nem várhatunk ilyen sokat Maitréjára. Hotei költeménye a következő:

“Mi magunk vagyunk mindannyian Maitréják,
Mindannyian részei vagyunk annak a nagy fogadalomnak,
Hogy mindenki megszabadul.
Maga ez a fogadalom Maitréja.”
De hiába így igaz, még azok az emberek sem hiszik el, akiknek szól. Sokéves gyakorlás után talán megérinthetjük azt a helyet, ahol nincs különbség a külső és a belső között, hanem csak egy egység létezik. S amikor visszatérünk ebből a legmélyebb forrásból, akkor visszatükrözünk minden hegyet, folyót, fát. Ez az igazság világa, a paradicsomi
szépség világa, ahol nincsenek előítéletek és nincs különbségtétel a dolgok között. A dolgok éppen úgy vannak, ahogy vannak. De hogyan van ennek kapcsolata ezzel a
bonyolult és káprázatokkal teli világgal? Egy tökéletes világot kerestünk, de amit találtunk, káprázatokkal teli. Amikor megérkezünk erre a piacra kitárt karokkal, akkor
minden egyes dolognak, amivel kapcsolatba kerülünk, fényt adunk, és fölszámoljuk magunk körül a káprázatokat.
Dógen úgy határozta meg a Buddha-természetet, hogy “mindenkit megszabadítani, még mielőtt mi magunk megszabadulnánk” Minden embernek különböző minősége van,
különböző tehetsége és szokásai vannak. Ezekben a különbségekben nehéz megtalálni a közös Buddha-természetet.
Azért végezzük a zazent, hogy minden különbség megszűnjön a dolgok között, abban a tudatállapotban, ahová elérkezünk.
Mindaddig végezzük a zazent, amíg az egész univerzum egyetlenegy egész lesz, és a külső és a belső közötti elválasztás is megszűnik. Amikor minden egy ebben a hatalmas, tiszta tudatban. Amikor közvetlenül megtapasztaljuk, hogy nincsen határ a külső és a belső
között, akkor a bölcsesség természetes módon előtör, és ugyanígy előtör a szeretet minden létező iránt. Mint ahogy a Nap fénye minden emberre árad, úgy ez a szeretet is
kimeríthetetlen és örökkévaló. Manapság az emberek annyira ragaszkodnak a nyereség és a veszteség gondolatához, hogy teljesen eltűnik számukra ez a mindent átölelő szeretet.
Azért végezzük a zazent, hogy visszatérjünk igazi Buddha-természetünknek ehhez a fogadalmához. Amikor vissza tudunk térni ehhez a fogadalomhoz és a természetes, eredeti tudatunkhoz, akkor minden megoldódik. A tíz kép, amely az ökörhajtást ábrázolja, ennek a stádiumait mutatja be mindaddig, míg az utolsó képen elérkezünk a piacra kitárt karokkal. A mahájána buddhizmus minden igazsága benne van ebben. Először megvalósítjuk a bódhiszattva fogadalmunkat, hogy mindenkit megszabadítunk. Aztán ha ezt megtettük, azért végezzük a zazent, hogy ezt megszilárdítsuk. S miközben ezt
végezzük, tudatára ébredünk Buddha-természetünknek.
A nagy történész, Aruma Pordhin (?) a következoket mondta: “A világ spirituális éhségének, szomjúságának a kielégítéséhez egy nagyon szilárd vallási útra van szükség.”
Ez a spirituális út nem azt jelenti, hogy valami abszolút külsődleges dologban vagy a paradicsom képzetében hiszünk, hanem inkább arról a fogadalomról van szó, hogy mielőtt én megszabadulok, minden lényt meg fogok szabadítani. Minden létezőnek a javáért ajánlom fel az egész életemet. Amikor az ember ezt a fogadalmat megvalósítja, a hely, ahol van, maga a paradicsom. Ezen a nagy felajánláson kívül hol lehet Isten? Az, hogy minden embert örömmel töltünk el, akárhol is vagyunk, tulajdonképpen ez minden Buddhának az igazi tudata. Még ha fogadalmat teszünk is, hogy ezt megvalósítjuk, a
tudatunk akkor sem nyugszik meg teljes egészében. Az egoisztikus rétegünktől nem olyan könnyen lehet megszabadulni. Zazen és szessin alatt azon dolgozunk, hogy ettől megszabaduljunk. Sokan mondják, hogy amikor meg tudjuk tenni a fogadalmat, hogy mindenünket felajánljuk a társadalomnak, akkor minden bizonytalanság eltűnik. E
fogadalom megtétele lényegében a kiindulási pontja magának a megvilágosodásnak. Még ha azt hisszük, hogy egy ember nem tud semmit sem tenni, mert teljesen értéktelenek vagyunk, ha ezt a nagy fogadalmat megtesszük, akkor ez minden Buddha bölcsességének a kivirágzását jelenti. S az, hogy ezt minden lény számára felajánljuk, a kifejeződése a nagy szeretetnek és a nagy együttérzésnek. Ennek a nagy szeretetnek a felajánlása az, ami lényegében megnyilvánul a tíz ökörről szóló műben is.
A költeménynek, amelyet Bódhidharmától idéztünk, a következő sora az, hogy “belül is el kell engedni mindenféle érdeket, aggodalmat.” A Gyémánt-szútra azt mondja, hogy nem szabad ragaszkodni semmiféle elképzeléshez, sem a jelent, sem a múltat, sem a jövőt illetően. Ahhoz az elképzeléshez sem szabad ragaszkodni, hogy nem gondolunk semmit sem, sőt nem szabad ragaszkodni a forma nélküli elképzeléshez sem. A tudat természetesen mozog, és azt gondolni, hogy ennek nem kellene mozognia, vagy megpróbálni megállítani, teljesen természetellenes dolog. Az eredendő tudatnak nincs létezése. Olyan, mint egy számítógép képernyője, amely csak azt tükrözi, amit etápláltak, és akkor kezd el csak működni. A mi tudatunk mozog, de ha azt gondoljuk, hogy ebben
megtaláljuk a lényeget, akkor nagyot tévedünk. A tudatunk olyan, mint egy árnyék, mint egy fantom, mint egy jelenség: nincs fix anyaga. Mivel nincs fix anyaga, tiszta és világos.
De nem szabad tisztának sem hívni, mert akkor ahhoz az elképzeléshez fogunk ragaszkodni, hogy tiszta. Az, hogy belülről nem ragaszkodunk semmihez, azt jelenti, hogy minden elképzelést el tudunk engedni. Eredetileg a tudatunk derűs és tiszta, de nincs arra szükség, hogy erről valamiféle fogalmat alkossunk. Ha erőfeszítést teszünk arra, hogy
tiszták legyünk és derűsek, akkor máris nem vagyunk tiszták és derűsek, hanem még inkább zajosakká és összezavarodottakká válunk. Az, hogy olyan a tudatunk, mint egy szilárd, magas fal, azt jelenti, hogy nem ragaszkodunk semmihez, és nem választjuk el a külsőt és a belsőt, nem csinálunk magunknak tudatosan problémákat, hogy abban a tudatállapotban vagyunk, ahol nincs elválasztás külső és belső között, abban a teljes és feszes tudatállapotban, ahol határtalanul áradunk szét a mennyeken és a földön. Ha ebbe a tudatállapotba lépünk, akkor természetszerűen világossá válik számunkra, hogy
tudatunk eredendően tiszta és világos. Ez az erős, mozdulatlan elme tudatállapota. S ezzel a tudattal megyünk a társadalomba és dolgozunk minden lénynek a javára.

Azért emlékszünk a rosszra erősebben, és tartósan, mert a jó, épp úgy, mint a végtagok részünket képezi, és amikor van, akkor természetes, csak a hiánya fáj. A jó az az alapállapot, ami jelenlétére fel kell mindenkinek hívnia magában a figyelmet, épp úgy, mint arra, hogy de jó, hogy tudok járni. Amíg nem sérül a jó, addig természetes a jelenléte, és fájdalmas a hiánya, mert az ember jónak, és egészségesnek születik, és a jóság maga az egészség.

Lehet-e dönteni abban, hogy a fájdalom az kívülről érjen egy családot, vagy belülről? Lehet-e kérni, hogy ne terheljen a genetika, stb. inkább legyen ellenség, sok ellenség, azzal is sokat kell küzdeni, ígérem, jó küzdő leszek, hagyok nyerni másokat verseny nélkül is akár. Én olyan küzdő leszek, aki majd sokat gondolkodik a vereség anatómiáján, és a győztes délcegségén. Hidd el élet, veszteni is rossz, megalázó, félreértett dolog, aminek sok káros következménye van, inkább ezek legyenek a tüneteim, a fájdalom inkább legyen kívülről befelé irányuló, és ne fordítva, ha már mindenképpen kell, hogy fájjon.

Mindenki hordoz magában produktív egyediséget lényének magvaként; és amikor tudatára ébred ezen egyediségének, akkor mintha valami idegenszerű ragyogás jelenne meg körülötte, a szokatlanság fénye. A legtöbb ember számára ez elviselhetetlen, mert ezen az egyediségen nehézségek és vesződségek láncolata függ.

Nagyon fáj, mondta József Attila.

"Kivül-belől

leselkedő halál elől

(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat." (...)

Feleség. Visszatért az elcsatolt rész, a lelki oldalbordával kiegészülve a feleség egészséggé válik, szóval ne férj a holnaptól

Miért van az, hogy ha az ember kijelenti, hogy boldog, akkor szinte azonnal történik valami, ami megszünteti a felhőtlenséget? Vajon csak az ember ijed meg a dologtalan lebegéstől, melyben nincs teher, vagy a sors olyan kegyes, és ad azonnal másik munkát, ha az egyiket elvégeztük, és felsóhajtunk? Vajon önmagam definiálása csak súllyal létezik, a lebegő boldogság kevés nekem is? Vajon az élek érzéshez hozzátartozik a teher, és csak lelki rabszolgák vagyunk, akikre, ha éppen letette a maga zsákját, már dobják is a következőt, ha pedig azt meri állítani, hogy könnyű, amit kapott, akkor kap rá még egyet, és onnantól kettőt kell cipelnie már mindig? Elérhető-e a tartós boldogság úgy, hogy az ember nem vonja ki magát a világból, nem lesz barlanglakó szerzetes, hanem éli a kis hétköznapi, társas életét? Ma háromszor mondtam, hogy boldog vagyok. Mindháromszor el is múlt, mert az agyam új munkát adott, amit meg kell érteni, fel kell dolgozni, fel kell tárni. Kérdésekre keresem a válaszokat, és közben boldog akarok lenni, mert tudok az lenni, és meg fogom találni a módját annak, hogy lehet az, hogy nem veszítem el a feltárási készségemet, hamár egyszer régésznek születtem.

Az ember alapvetően spontán,  idővel ez az egyik dolog, ami megkopik. Az ötletelés áthatja az életet, sokszor mégis ez viszi el az embert előtte beláthatatlan utakra.  Egy adott témáról való beszélgetésnél, ha lelassítjuk az időt, és megnézzük közelebbről, mi is történik, ijesztő méreteket ölt az eszembe jutott típusú válaszok száma. Az ember alapvetően amikor válaszol, véleményt akar alkotni, és ez sokszor csak az ellenkezője annak, amit a társ mond. Ezzel az egyszerű móddal végre is van hajtva a tétel, hogy a vita ellentétes vélemények ütköztetése. Ha vitázni akarsz, még ha nem is értesz egyet azonnal a már kimondott ellen véleményeddel, gyorsan azonosulsz vele, mert ha vitát akarsz létrehozni, akkor mindig a másik oldalt kell képviselned, a véleményedbe meg majd beleszoksz.

Amit most akartam mondani, az a bevillanó ötlet. Az esti időről írt kis röppenetem nem maradt annyiban, a fejemben dolgozott tovább a gondolat. Az időt azért nem lehet legyőzni, mert cselez. Van a teljes idő, ami körülöttünk zajlik, és van a magánidő, ami bennünk. Tulajdonképpen egyikre sem lehetünk nagy befolyással, mert ha a magánidő ellen fel akarjuk venni a harcot, akkor megbolondulunk. És itt az ötlet. Van ez a gondolat, ami pár órája létezik számomra, és bele lehet máris kérem bolondulni, szépen lassan, módszeresen meg lehet csontosítani a tényt, hogy küzdeni akarok a magánidő ellen, mert az nem lehet, hogy. Az idő és én vitázunk, és nekem a másik oldalt kell képviselnem, ha tetszik, ha nem, mivel az idő véleménye kötött, csontos. Ami nekem maradt, az a küzdés az idő ellen, ami egyértelműen az idő csapdája. Egy hirtelen jött ötlet volt az egész, és el lehet képzelni, hogy egy élet rámegy, hogy kidolgozz egy stratégiát arra, amit nem lehet megváltoztatni. A magánidő belekeveredik egy olyan csapdába, amikor meg akarod változtatni a teljes időt. Ezt életre felvállalni, csontosodást eredményez, és az ember önmaga karikatúrája lesz, belebolondul az öregségbe.

A kérdező ember tudni akar, lehetőséget akar teremteni, hogy megnyugodjon. A kérdező ember soha nem nyugszik meg, a kérdések soha nem fogynak el, és ez a kérdező ember bánatának forrása. Szemben a boldog tudatlanság foglal helyet, nem fáj, nem kérdez, csak kicsordul a nyál a szájszélen. Van-e igazi nyugalom?

Nem tudsz mindenre odafigyelni. Percenként elvon valami más, aminek nem kéne, mégis elvon onnan, amire nagyon figyelni akarsz. Kivon a kapcsolatból, puszta matematika, itt nem vagy, akkor máshová kerültél. Figyelnél mindenre, mert megérdemli, mégsem tudsz. A kivont érték valahol megjelenik, lap alján, margó szélén, kocsmában. Valami bújik, nem mutatja magát, nem őszinte veled. Átver, mert azt hiszed, ígért valamit, pedig csak kicsit adott önmagából, és elnevezte életnek. Percenként von el, rádragasztja a  hitet, hogy majd idővel minden más lesz. Nem is hazudik nagyot, változik az élet, másul a kapcsolat. Szoborrá válik minden tett, ahogy öregszünk. Kivonja belőlünk az idő az életet, kövesít tettet, hozzáállásokat, szeretetet és utálatot. Nekem az idő a halálom, mondják egyesek, és tényleg, öregszel, és egyre kevesebb újító tetted hatja át az életed, egyre makacsabb, öntörvényűbb leszel, az idő köti az ebet a karóhoz, csontosulnak a gondolatok, kiszárad a tenni akarás. Ott lapul a tetted mögött, várja, hogy megtedd még egyszer, aztán megint, aztán megint, aztán megint (elvárja, hogy ne felejtsd el a vesszőt, mert a hiba itt életet jelent), aztán megint, aztán megint. Csontra így megy ez, hallani a fiataltól. Megköt az aztán megint, és te nem is akarod olvasni, mert unalmas, ezért nem látogatja a fiatal az idős nagyszülőt, mert az idős idővel terhes; ami fiatalon csak lapul, az egyre több mindent tesz nehézzé, rád telepszik, a másodperc pora súlyosít, mert a Föld nem csak a meteoroktól lesz egyre nagyobb, hanem az időtől is, a por rárakódik az érfaladra, a hasad tele lesz vele, aztán az időnek szaga lesz, mert az idő dohszagú. 

Most még fiatal vagy, még lapul, de ott van minden tetted, mondatod mögött, ha nem vigyázol, és ismétled magad, akkor már sétálsz is a rutinnak hívott kelepcébe, ami a könnyedségével csábít, hogy nem kell megoldanod dolgokat, majd a rutin, amit kialakítottál, a robotpilótád mindent elintéz, te meg hagyod, mert mondjuk nincs rá időd, van nagyobb bajod is, vagy csak lusta vagy. Ez az átverés, mert ami a rutinod, az már az időé, folyamatosan átadod neki, és amikor már teljesen az övé, azt onnan fogod tudni, hogy sem te nem tudsz rajta változtatni, sem mást nem tudsz rávenni a változásra. A tett emberek kölcsönhatása, aminek sokszori, ugyanúgy való ismétlése annak a tettnek a szobrát szüli, ami utána már csak karikatúrája lesz az eredetinek, hamissá válik, és nevetség tárgyává. Az idő gúnyosan ránk néz, a tettünkre port ültet, ami minket is lassan ellep, és megadjuk magunkat ennek a futóhomoknak, mert a végtelenségével nem lehet felvenni a harcot.

A halhatatlanság akkor következne be (újra?), ha mindenki, egyszerre, egy adott pillanatban elkezdené használni a teljes agyát, és a frissen nyert többlettel az egészet, ami ő és ami a kapcsolatrendszere, kivenné a megszokásból. Ha kivonjuk magunkat az időből, a halhatatlanság gyarapodik, de ez csak akkor működik, ha mindenki kivonja magát, a végtelenhez nem elég pár ember, mert az idő elleni kis harc is az idő malmára hajtja a vizet. Az idő ellen csak a teljes odafigyeléssel lehet küzdeni, mindenki mindig 100%-on, csak arra figyelve, hogy nehogy megkövesedhessenek a rendszerek. Úgy maradna meg a frissesség, a fiatalos lendület, mert a halhatatlanság állandóan változó tavaszi szellő illatú.

De amíg az idő fogságában vergődünk, nincs sok esély rá, hogy kiszabaduljunk. Az idő ad minden illúziót, miatta van autó és szilikonmell, kockás has és új parfüm, gond és harag, szerelem és szeretet, minden miatta van, hogy ne maradjon időnk arra, amire tényleg kéne.

A mondataim félkészek, under construction, mondja az angol, készül az egész, úgy, ahogy az életem is, egy folyamat része. Gondolkodtam egy írás időkapszulán, nagy divat ez manapság, csinálni valamit, eltenni emlékbe, és soká, vagy nagyon soká megnézni. Ha csinálnék időkapszulát, az olyan lenne, amiben leírnám, hogy mit akarok egy év, tíz év múlva elérni, mondjuk ezen a napon. Mondjuk ezt tudom most is, de nem naphoz kötötten. Tavaly ezen a napon nagyon szenvedtem,  vártam, őrületesen vártam, alig bírtam magammal. Most csak szimpla nyugalom van (amit mindig kísértés leírni). Jövő ilyenkor pedig még mindig a nyugalom, betonozása fog folytatódni, talán már falak is lesznek, mivel jó lenne tudni, hogy kész az alap. Visszakanyarodva a kuszaságra: az agyam szervezetten csapong, csak az egész felől érthető meg a rész.

Széppé érett a vágy, hogy egy igazi tökéletes mondatot végre leírjak. Valami olyat, ami olyan mély, hogy a végén leszédülök az általa keltett szakadékba. Olvasnék, szépirodalmat olvasnék, vágyom a betűt, függök az ólomtól.

Fél-elem. Az voltam, amíg nem jöttél nekem. Hatásokból összeragasztott félgömb voltam, egyedül az utcán kóborló vak ikra. Születésemkor megígértem magamnak, hogy okos leszek, mégsem sikerült. Talán most, hogy az erős kötések, a félelem láncai szépen elolvadnak. Marja őket a víz, rozsdává teszi, ami az enyészetnek való, engem pedig hallá változtat, a közegemmé lesz, élővé mos. Az édesvizem vagy, engem táplálsz, a láncaim pedig falod. Én pedig a várad leszek, sziklára épült erőd. Az erőd leszek, és te az enyém, hogy végre azzal tudjunk foglalkozni, amivel igazán kell, és ne kössenek rabigák.

Az élet játék (szól a közhely) csak komolyabb a tét. Adott egy karakter, akit nevelni, irányítani, szocializálni kell, hogy elboldoguljon a pályán, amin elindították. Csakhogy amíg egy játékban minden lépés fejlődéssel jár, pontot ér, addig az emberi világban nincs így. Találkozunk emberekkel, hogy tanuljunk tőlük, csak sokszor úgy lépünk át azon a kapcsolaton, hogy semmit nem segített rajtunk. A testvéri-, baráti-, és a párkapcsolat is egy-egy fejlődési lehetőség, amit hogy megragad-e a karakter, vagy sem, az a bátorságán múlik. A kényelmes, régi, berendezett, úgy-ahogy működő szint elég, ha az ember nem akar több lenni, mint a saját árnyéka. Ebben a zsírozottan működő szintben lehet automatára kapcsolni sokkal többször, ilyenkor játszik a gép, és neked semmi dolgod, csak ülsz, és nézed. Ha tetszik jó, ha nem, akkor a gép csal, hibás a program, ilyenek. Ez a program azonban nem rossz. Ha győzni akarsz a végén, akkor nincs mese, fel kell térképezned olyan területeket, ahol eddig nem jártál,  hidd el, van kincs ott is, és onnan nézve, ahová kerültél, a régi hely unalmas, kevés, akikkel csatázhatnál, azok vagy behódolnak neked, vagy megveheted őket különböző dolgokért cserébe. A fejlődésedhez pedig méltó ellenfél, méltó társ kell, akivel a birkózással sokat nyersz. Hogy ez nagyképű-e? Igen. Igazad van. Ha fejlődni akarsz, akkor ki kell jönni a váradból, menni kell előre, ha mások szerint beképzelten, akkor úgy, ha meg nem értetten, akkor úgy, mivel hogy is érthetné meg egy alacsonyabb szintű, hogy mit csinálsz, miért és hogyan teszed. Ha azt mondja, ne csináld, hülye vagy, minek bolygatsz múltat, mért feszíted a húrt, miért okozol feleslegesen fájdalmat másnak, akkor igaza lesz. Igaza lesz, és tudja, hogy igaza van, mert az ő bejáratott világa szerint ilyen dolgokat nem kell megtenni, aki megteszi, az hülye. Onnan nézve az is az ember, különc, önkínzó, és elégedetlen. És mégis, akinek több kell, a megy, és nem néz vissza oda, ami az elégedettek játszótere, mert nem talál magának való játszótársat semmilyen játékhoz, a régi pálya meg egyszer csak unalmassá válik.

Szóval ápgrédre föl.

Persze valahová mindig haza kell térni, a vár nélkül a játék sem játék, ha elveszted a várad, akkor találni kell másikat, ami a tiéd lehet.

Hogy igazam volt-e, amikor az elejét írtam, kétségtelen. És hogy igazam van akkor is, amikor azt írom, hogy háttér nélkül előre menni lehetetlen, az is igaz. Amit onnan hozol, azt kell fejleszteni, ahonnan a karakter indul nem a végcél, hanem az út eleje.