Nem tudsz mindenre odafigyelni. Percenként elvon valami más, aminek nem kéne, mégis elvon onnan, amire nagyon figyelni akarsz. Kivon a kapcsolatból, puszta matematika, itt nem vagy, akkor máshová kerültél. Figyelnél mindenre, mert megérdemli, mégsem tudsz. A kivont érték valahol megjelenik, lap alján, margó szélén, kocsmában. Valami bújik, nem mutatja magát, nem őszinte veled. Átver, mert azt hiszed, ígért valamit, pedig csak kicsit adott önmagából, és elnevezte életnek. Percenként von el, rádragasztja a  hitet, hogy majd idővel minden más lesz. Nem is hazudik nagyot, változik az élet, másul a kapcsolat. Szoborrá válik minden tett, ahogy öregszünk. Kivonja belőlünk az idő az életet, kövesít tettet, hozzáállásokat, szeretetet és utálatot. Nekem az idő a halálom, mondják egyesek, és tényleg, öregszel, és egyre kevesebb újító tetted hatja át az életed, egyre makacsabb, öntörvényűbb leszel, az idő köti az ebet a karóhoz, csontosulnak a gondolatok, kiszárad a tenni akarás. Ott lapul a tetted mögött, várja, hogy megtedd még egyszer, aztán megint, aztán megint, aztán megint (elvárja, hogy ne felejtsd el a vesszőt, mert a hiba itt életet jelent), aztán megint, aztán megint. Csontra így megy ez, hallani a fiataltól. Megköt az aztán megint, és te nem is akarod olvasni, mert unalmas, ezért nem látogatja a fiatal az idős nagyszülőt, mert az idős idővel terhes; ami fiatalon csak lapul, az egyre több mindent tesz nehézzé, rád telepszik, a másodperc pora súlyosít, mert a Föld nem csak a meteoroktól lesz egyre nagyobb, hanem az időtől is, a por rárakódik az érfaladra, a hasad tele lesz vele, aztán az időnek szaga lesz, mert az idő dohszagú. 

Most még fiatal vagy, még lapul, de ott van minden tetted, mondatod mögött, ha nem vigyázol, és ismétled magad, akkor már sétálsz is a rutinnak hívott kelepcébe, ami a könnyedségével csábít, hogy nem kell megoldanod dolgokat, majd a rutin, amit kialakítottál, a robotpilótád mindent elintéz, te meg hagyod, mert mondjuk nincs rá időd, van nagyobb bajod is, vagy csak lusta vagy. Ez az átverés, mert ami a rutinod, az már az időé, folyamatosan átadod neki, és amikor már teljesen az övé, azt onnan fogod tudni, hogy sem te nem tudsz rajta változtatni, sem mást nem tudsz rávenni a változásra. A tett emberek kölcsönhatása, aminek sokszori, ugyanúgy való ismétlése annak a tettnek a szobrát szüli, ami utána már csak karikatúrája lesz az eredetinek, hamissá válik, és nevetség tárgyává. Az idő gúnyosan ránk néz, a tettünkre port ültet, ami minket is lassan ellep, és megadjuk magunkat ennek a futóhomoknak, mert a végtelenségével nem lehet felvenni a harcot.

A halhatatlanság akkor következne be (újra?), ha mindenki, egyszerre, egy adott pillanatban elkezdené használni a teljes agyát, és a frissen nyert többlettel az egészet, ami ő és ami a kapcsolatrendszere, kivenné a megszokásból. Ha kivonjuk magunkat az időből, a halhatatlanság gyarapodik, de ez csak akkor működik, ha mindenki kivonja magát, a végtelenhez nem elég pár ember, mert az idő elleni kis harc is az idő malmára hajtja a vizet. Az idő ellen csak a teljes odafigyeléssel lehet küzdeni, mindenki mindig 100%-on, csak arra figyelve, hogy nehogy megkövesedhessenek a rendszerek. Úgy maradna meg a frissesség, a fiatalos lendület, mert a halhatatlanság állandóan változó tavaszi szellő illatú.

De amíg az idő fogságában vergődünk, nincs sok esély rá, hogy kiszabaduljunk. Az idő ad minden illúziót, miatta van autó és szilikonmell, kockás has és új parfüm, gond és harag, szerelem és szeretet, minden miatta van, hogy ne maradjon időnk arra, amire tényleg kéne.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.