Miért van az, hogy ha az ember kijelenti, hogy boldog, akkor szinte azonnal történik valami, ami megszünteti a felhőtlenséget? Vajon csak az ember ijed meg a dologtalan lebegéstől, melyben nincs teher, vagy a sors olyan kegyes, és ad azonnal másik munkát, ha az egyiket elvégeztük, és felsóhajtunk? Vajon önmagam definiálása csak súllyal létezik, a lebegő boldogság kevés nekem is? Vajon az élek érzéshez hozzátartozik a teher, és csak lelki rabszolgák vagyunk, akikre, ha éppen letette a maga zsákját, már dobják is a következőt, ha pedig azt meri állítani, hogy könnyű, amit kapott, akkor kap rá még egyet, és onnantól kettőt kell cipelnie már mindig? Elérhető-e a tartós boldogság úgy, hogy az ember nem vonja ki magát a világból, nem lesz barlanglakó szerzetes, hanem éli a kis hétköznapi, társas életét? Ma háromszor mondtam, hogy boldog vagyok. Mindháromszor el is múlt, mert az agyam új munkát adott, amit meg kell érteni, fel kell dolgozni, fel kell tárni. Kérdésekre keresem a válaszokat, és közben boldog akarok lenni, mert tudok az lenni, és meg fogom találni a módját annak, hogy lehet az, hogy nem veszítem el a feltárási készségemet, hamár egyszer régésznek születtem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.