Eszembe jutott, hogy kezdek egy blogot arról, hogy mi történt velünk azóta, hogy márciusban kijöttünk, de aztán lebeszéltem magam róla. Valahogy nem tudom eldönteni, hogy ami ez alatt a majd fél év alatt történt az jó vagy rossz dolgok tömkelege nkább. Azzal, hogy Londonba mentünk lakni, az én vágyam teljesült, mondván milyen jó lesz majd, mert lehet menni minden szabadnap kiállítást nézni, múzeumot, ilyeneket. Aztán a másfél hónap alatt, amit ott laktunk, csak a Tate-ben és a National Galleryben voltunk. Ellenben együtt laktunk két börtönviselt emberrel embertelen körülmények között, volt, hogy villany, volt hogy gáz, volt hogy net nem volt, pedig elég tetemes összeget fizetett mindenki. A két idézettből az egyik barátunk lett, és még páran, akikkel együtt laktunk. Mindenesetre nagyon szerencsések voltunk, mert a megérkezésünk másnap estéjén már mentünk is dolgozni, míg más heteket várt munkára. Persze kiegyenlítődött az egész, mert nem volt annyi munka, hogy boldogan éljünk, de a nem költöttünk nagyon a tartalékból sem. Aztán a második héten már le is beszéltünk egy interjút egy vidéki, ott lakásos étteremmel, és boldogan mentünk Oxford felé, akik aztán fel is vettek minket április végi, a királyi esküvő dátumával. Az első héten mi voltunk a legjobb munkaerő, dicsekedett velünk a tulaj, a másodikon már csak dolgoztunk, a harmadikon elkezdett leromlani a helyzet, mert néha, hetente egyszer mosni szerettünk volna, aztán a megbeszélt ingyen ételből semmi nem lett és mi ezt fel mertük hánytorgatni. Vettünk hűtőt, hogy legyen miben tárolni a magunk vásárolta ételünket. Aztán végre kifesthettük a szobát, ahol laktunk, amire eltelt három nap, és egy hét kiköltözési idővel kirúgtak minket úgy, hogy az egy hétből négy napos volt a hétvége. A teljes kétségbeesés határán a barát magyar pár segített egy csomót, és mi a kiköltözésünk napján már jöttünk Winchester mellé próbahétvégére. Aztán a kirúgás miatt támogattuk egy retúr jeggyel az easyjetet, és a tanfolyam sem folytatódik egyelőre. A próbahétvégéből szerződés lett próbahónapra, és boldogok voltunk, hogy nem kell még feladni az álmokat. A másik lefoglalt repülőjegyből aztán egy nagyon durva mínusz lett, mert nem engedtek felszállni 10 perces késés miatt a gépre, és emiatt kellet venni másik jegyet aznapra. Akkor már teljesen tele volt a tudatunk. A kelet-winchesteri éra most szerdán járt le, azután, hogy egy hetünk volt kipihenni lelkileg az előző heteket. Most itt tartunk. Megyünk, és Észak-Winchester a következő próbahely, ha oda is felvesznek minket, akkor elmondhatjuk, hogy folyamatosan dolgozunk, hiába van a hátunk mögött három város, három munkahely, legalább 50 kolléga, kidobott repülőjegyek, drágán hazaküldött hűtő. Ez a fél év átlendített minket arra az oldalra, hogy ez az egész, ami történik velünk, már nem lehet más, csak egy nagy kaland. Egy olyan kaland, amiben nem lehetett soha részünk eddig, sem együtt, sem külön, és talán ez a legizgalmasabb része az életünknek, miközben az ok, ami miatt ezt a kalandot vállaltuk, sokkal komolyabb, mint egy kaland oka szokott lenni. Más dolgunk nincs, mindig csak annyi dolgunk kell, hogy legyen, hogy bármikor változtatni tudjuk a helyünket, menjünk, ahová felvesznek minket, és maradunk, amíg rá nem jönnek, hogy nem rabszolgák vagyunk, nem vagyunk röghöz kötve.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.