A kollégáim menők. Teljesen, minden részletet kimerítően azok. Aztán egymás háta mögött elmondják minden szarnak a másikat, egymás előtt meg a legjobb barátok. Nekem meg észre kell vennem, hogy jó, hogy én nem vagyok az. Az, hogy zavar sem baj, ez is régi probléma, megoldás nincs rá, csak az, ha nem hisz nekik az ember. Tudom milyen menőnek lenni, voltam én is olyan, de az a legnagyobb társaságban is csak a magány. Egy nagy hang mellé ritkán ül oda a csendes jó barát, ehhez a hanghoz igazodik a környezet, de ez a hang hamis, mert hangosabb, mint az igazság, ami mindig halkan suttog. Emlékeztetni kell magam a csendre, arra, hogy ha nem állok oda melléjük, az csak látszólag baj, valójában csak nem adom el magam annak az ócska pillanatnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.