Nem tetszik, ami otthon történik. Nem csak ez, a korábbi sem volt jobb. Az arctalan volt, ennek van arca, erőszakosan meg is mutatja, és el akarja törölni a másféle gondolkodást. A korábbi vérforralóan nem akart magyar lenni, minden más, csak az nem, arctalan, személytelen rablás történt. A mostani magyar akar lenni, ami nem is lenne rossz, ha már azok vagyunk. Csakhogy meg akar minden mást szüntetni, és közben nem teszi vonzóvá a magyart. Nem lett vonzóbb attól magyarnak lenni, hogy lett csomó Trianon emlékművünk, átnevezett tereink, régi hagyományok fel lettek, lesznek elevenítve. Nem lesz attól vonzóbb magyarnak lenni, hogy kócsagtollas rendőreink csendőreink elfogják a gonosz embereket. Nem lesz attól vonzóbb magyarnak lenni, hogy csak magyar népi motívumokat lehet majd festeni, szőni, csak hátrafelé íjazó szittya harcost lehet minden téren bronzba öntve látni, és csak Turul-legendákat lehet olvasni. Nem lesz vonzó, hanem egyhangú és unalmas lesz, miként az előző rendszerben a szocializmus dicsőítése volt. Nem értékálló, gyenge. A művészet pont a sokszínűségétől olyan szép, hogy van miből választani, dönthetsz, hogy mi tetszik. Most, ezekben az években a döntést veszik ki a kezünkből. A mostani túlkapás nem adja meg azt a lehetőséget, hogy magunk dönthessünk olyan dologban, hogy akarok-e zsinóros mentét, Makovecz-féle parasztházat, vagy Turul-legendát nézni filmen, színházban, vagy nem. Nem vonzóvá teszik ezt alternatívaként, hanem kötelezővé, és ez a baj. A sokszínűség a mai világ alapja, és aki ennek ellene megy, az rossz úton halad. Diktatórikus elemekkel bevezetni egy régi világot nem lehet egy olyan korban, ahol az tud túlélni, ami sokszínű. A kényszer, mint ráható erő még azt is elrettenti, aki amúgy érdekelt lenne a témában, akinek tetszik a régi magyar hagyomány. A tartozni valahová érzést nem szabad kényszerrel ráhúzni polgárokra, mert az erőszakos magyarítás Magyarországon kissé nevetséges látszatot kelt, mivel eredendően magyarok vagyunk, groteszk hatást vált ki, hogy magyarrá akarnak tenni minket. Szlovákiában elszlovákosítani a más ajkúakat (nem jó, de) érthető folyamat, itthon felvenni a nyugattal a kesztyűt, és mindennek ellentmondani, ami multikulturális, nevetséges, és ha ezt erőszakkal teszik, bosszantó.

Sok évtizede nem hívogató eszme magyarnak lenni, mindig kellett valaki mást majmolni. Ez ellen fel kell lépni, de nem úgy, hogy kötelezővé teszik a magyarságot. Szeretnék csak simán büszke lenni arra, hogy magyar vagyok, és nem érezni a kényszert, mert az pontosan az ellenkezőjét váltja ki, mint amit szeretne. Persze a buzgalom mindig túlzással jár, és a túlzás jó esetben el is múlik idővel. De vajon kell-e ott buzgólkodni, ahol az adott dologért kardoznak, ami eleve adott? Az erőszakos magyarrá tétel éppúgy nem fog hatni magyarra, miként a románosítás sem hatott az erdélyiek jó részére még 90 év után sem, ennyi ideje pedig ennek a kormánynak nincs (legalábbis most úgy tűnik).

Vonzóvá kell tenni a magyar dolgokat, nem kényszeríteni rá az embereket. Vonzóvá pedig úgy lehet tenni, ha alternatívaként van jelen, és egy képzeletbeli megmérettetésen győz, nem pedig úgy, hogy nincs más lehetőség, mert akkor a más lehetőség bejön a küszöb alatt, a twitteren, akárhol máshol. Ennek a politikai elitnek nincs annyi keze, hogy minden lyukat befoltozzon, ahol a nyugati dolgok beszivároghatnak. Ha pedig beszivárog, akkor ismét vonzóbb lesz, mint magyarnak lenni, mert az a szabadság lesz, épp úgy, mint a hatvanas-hetvenes években farmert húzni, kólát inni. Én akarom eldönteni, hogy magyar vagy kínai foghagymát akarok-e venni, és azt is, hogy mit akarok megnézni színházban, moziban, kiállításon, vagy mit akarok olvasni. A pénzt arra kéne költeni, hogy olcsóbban tudja a magyar ember a magyarnak elérhetővé tenni ezeket a szolgáltatásokat, mint más nemzet szolgáltatását.

Csakhogy mi megint le vagyunk maradva, és nem tudom, hogy behozható-e ez a visszavetettség. Olyan vezetőség, aki azt tanulta, hogy kell diktatúrát építeni, nem tud mást, csak diktatúrát építeni. A verseny az erősek terepe, a gyengéké a diktatúra. A nagy nemzeti pesszimizmus lök vissza minket az alá az iga alá, ami nekünk, gyengéknek most kell. Azt kell felfedezni, hogy miben vagyunk jók, és akkor lenne mire büszkének lenni, lehetne versenyeztetni, mert az önmagunkba vetett hit alap lenne az induláshoz. Egyelőre azonban más dolgunk nincs, mint meghalni a pesszimizmusunkkal, a gyerekeinknek szintén, aztán talán már az ő gyerekeik máshogy akarják csinálni, és nem öröklődik tovább a diktatúra mételye. Na, ez pesszimista lett, erről beszéltem. Más dolgunk nincs, mint az előnyünket kihasználni, és csak a jó dolgokat átvenni egy működő demokráciából, a rossz tévutakat pedig rájuk hagyni, így lesz az évszázados lemaradásunkból előny. Csak máshogy kéne csinálni a dolgokat, nem úgy, mint most. A politikusokat ki kell küldeni Brüsszelbe, de nem törvénykezni, hanem demokráciát tanulni, és ha kiválóra vizsgázott, akkor lehetne itthon hatalmat adni a kezébe, és nem olyanokéba helyezni a bizalmat, akiknek több ismerősük van az iwiwen, facebookon, és azért jutottak be a törvényhozásba. Mondják, hogy nálunk a demokrácia gyermekcipőben jár, csakhogy emellé még az is társul, hogy be is kakil.

Egy több száz éves demokratikus állammal nem tudjuk felvenni a versenyt. Ma vonzó cél angolnak, amerikainak, nyugatinak lenni. Ott a verseny, a döntés az, ami folyton apáról fiúra öröklődik, itthon pedig az, hogy nem kell semmit tenni, majd döntenek helyettünk, vagy hagyjuk, mert úgysincs választási lehetőség.  

Nyugaton élek, mert itt dönthetek. Ez az ország a fizetéssel ad lehetőséget arra, hogy magam dönthessek arról, hogy mit akarok csinálni a felesleggel (ugyanis van olyanom). Mivel szeretem a kultúrát, ezért örömmel járok kiállításokra, és van is miből dönteni, sőt, több lehetőség is van a kelleténél. Ez az ország a nagy múzeumait ingyenessé tette, hogy az emberek bemenjenek, és ott maguk dönthessenek arról, hogy akarják-e támogatni az intézményt, vagy nem. Nem csak az adott ország kiállítói, művészei érvényesülhetnek, hanem bárki, a jobb győz elvén. Persze ennek is vannak buktatói, és persze ehhez három dolog kell: pénz, pénz és pénz, ami sok esetben abból van, hogy Magyarországhoz hasonló országokon uralkodtak. Mégis vonzó ennek a nemzetnek a tagja lenni,  a kétkezi munkás karjára van tetoválva a nemzeti zászló, és nem nácizzák le érte, hanem elismerően bólogatnak, mert a megmérettetésen a hazai győzött, mert az van támogatva leginkább.

Az előző kormányok ideje alatt szinte szégyen volt magyarnak lenni, Himnuszt énekelni, mert az magyarkodós, szélsőséges. Most elfogadott, de jövőre lehet, hogy kötelező lesz mindig, mindenhol, csak azért, mert ez a párt máshogy akar csinálni mindent, mint az ellensége, a másik oldal. Ez a személyes sértettség a közös érdek ellen van, és amíg ismerősöket, azonos érzelműeket teszünk fontos pozíciókba, nem szakembereket, addig a versenyben nem tudunk jól teljesíteni. Mindent nem szabadna felhasználni a cél érdekében, mert devalválódik, és az még csak a jobbik eset, mert ha már undort vált ki belőlünk, akkor utána tényleg nem lesz hová fordulnunk, nem lesz mibe kapaszkodnunk. Ebben az országban, ahol élek, királyság van, mert tisztelik saját hagyományukat. Van mibe kapaszkodniuk. Ha otthon elveszik a kapaszkodót, vagy önös célra használják fel, az a nemzet számár a nihillel ér fel, mert nem akar oda tartozni, ahova vér, nemzet, földrajzi terület szerint tartozik, máshová meg nem tud. Európai, és nem szittya magyarságot kell nevelni, mert a jövő előre van, és nem a múltban keresendő.

Most még szeretek magyar lenni, és most még úgy gondolom, hogy otthon akarom leélni az életem, mert az a hazám. Arra azonban már nem biztos, hogy haza akarok menni, hogy kötelező magyarnak lenni, hogy meg van szabva, hogy mit nézhetek, olvashatok, hallgathatok, hogy diktatórikusan magyarítanak engem, a magyart.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.