Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a világ ( és most átcsapok gagyiba, mert ezt jól nem lehet elmondani, meg már oly sokan mondták, de mégsem hagy nyugodni) csak része valami nagyobbnak, és ha így van, akkor a mi részünk, a bensőnk is csak egy másik világ, mert ami a kicsi, az a nagy, ami kívül, az belül mondta (kétlem), Hermész, a Trismegistos. Ha pedig a világ egy fraktál, és mi csak egy kisebb fraktál vagyunk egy nagyobban, akkor a nagyobb ugyan úgy élettel teli kell legyen, habár nem rendes fraktál ez, nem pont ugyan olyan minden, de mégis maradok a fraktál elnevezésnél, mert az van hozzá a legközelebb. Ha tehát a világ nagyban olyan, mint kicsiben, akkor kell, hogy legyen valami odakint, a világűrben, sőt, sok valami, valakik, távol, vagy közel, mindegy, mert egy ember is sok részből áll. Bennünk is sötét van, és sok apró-nagy világegyetem, gócpont, melynek milliárd-milliárd apróbb része van. Vajon mit tud egy sejt a hasnyálmirigyemben rólam, akiben van? Vajon én vagyok az istene, akihez imádkozik, ha fél, ha meghal egy rokona, mert több sót tettem a levesbe, akkor vajon átkoz? Azzal hogy megszülettem, egy hatalmas, új kozmosz született, aminek más ideje van, mint nekem, gyorsabban történik minden, de ott is vannak komoly összetartó erők, aminek a végén én állok, az én részem ő is, és vajon neki is világvége van a hetedik évben, amikorra minden sejtem kicserélődik? Vajon az olyan, mint egy özönvíz, vagy atomháború? Vagy csak én vagyok a haragvó istenük, akiről azt hiszik, hogy az, ezért elpusztítja a világukat? Ők, ott bennem jóval előrehaladottabbak, mint mi, a mi nagy világunkban. Mi még nem tudunk a gondolat sebességével haladni, nem úgy ők, persze onnan sem mindegyik. Lehet, hogy a mi bolygónk is csak egy olyan része valami nagyobbnak, ahol erre a bolygóra nem olyan szükség van, hogy fénysebességgel száguldozzanak a tagjai, hanem csak arra van ez a mi Földünk, hogy összefogjunk valami nagyobb dolog érdekében? Lehet, hogy csak valami nagyobb egésznek a kiszolgálói vagyunk, amiről nem is tudjuk, micsoda, és hogyan csináljuk a kiszolgálást. Lehet, hogy a világ pusztán csak biológia, és a világegyetem egy test, aminek mi csak egy apró pontja vagyunk, és milliárd egyéb ilyen bolygó, központ van még rajtunk kívül, ami a nagy egésznek segít életben maradni?  Ha Adam Kadmon rossz italt iszik, lehet, hogy elpusztulunk, ahogy nem egy sejtet ölök meg én is nap nap után, nem is gondolva rájuk? Vajon én is csak megteremtettem a világot azzal, hogy megszülettem, és magára hagytam? Táplálom, és azért próbálok rá figyelni, de nem tudok minden egyes sejtemre, ezermilliárdok pusztulnak most is, miközben írok- vajon gondatlan uruk vagyok-e, vagy csak a születés-pusztulás egyenes mentén történnek a dolgok, és a világ egy olyan fraktál, ami tulajdonképpen egy sima egyenes, csak balról jobbra egyre növekszik a mérete? Soha nem fogjuk tudni felfogni, milyen a nagyobb egész, nyilván a sejtem sem ismer engem, csak egy nagyon parányi részemet, mégis van egybetartó erő, ami engem is egybetart, és ez a matrjoska világ közös dolgokon alapul, amit minden vallás leír. A lényege mindnek az, hogy egymást szeretni kell, magamat szeretni kell, tehát össze kell fogni, életben kell maradni, jobbá kell tenni a világot, amiben élünk. Sokkal jobbá persze nem lehet, de vajon a nagy egésznek mennyire fontos a mai árfolyam, a bankok zsarolása, vagy bármi egyéb? Én is két sejt ősrobbanásából lettem, a világ úgyszintén, a nulláról indulva, mivel nekem gyorsabb a biológiai órám, nagyobb léptékkel haladok, mint az univerzum, de a bennem létrejövő kis univerzumoknak meg még gyorsabb az órája.

Kérdezzük már meg akkor, hogy van-e isten. Ha én (vagy akárki) az, akkor igen, mert akkor aminek a része vagyunk, az lesz az ura, parancsolója mindennek, ami mi vagyunk. Ha mi teremtettünk azzal, hogy létrejöttünk, akkor ami nagyobb, aminek a része vagyunk létrejött, az is teremtett egy világot a születésével (alászállott a mennyekből). Ha a világ a kisebbtől a nagyobb felé lassuló biológiai óra, akkor az a rossz, hogy hiába is álmodunk túlvilágról, mert nem valószínű, hogy a sejtem, amelyik pont most pusztult el végelgyengülésben a térhajlatom mögött újra fog születni. Csak szeretnénk, ha lenne ilyen lehetőség, mert jobb érzés lenne nekünk. Biztos, hogy a sejtjeim is szerelmesek egymásba, sokan megölik egymást, védik a területüket, de alapjában véve a feladatuk a jól működés. Ami nem működik jól, annak vége. És erre kell a vallás, hogy jól működjön a rendszerünk, ami a bolygónk, a kis közösség, amiben leéljük az életünket, vagy mi magunk. Ha mi, a bolygónk csak egy mostanában elrákosodó, burjánzó sejt, akkor az is ki fog derülni idővel, ha meg a jó úton járunk, akkor még van több időnk. Lehet, hogy a túlvilág csak a képzeletünk, és addig létezik a halála után egy halott, amíg mindenki, aki ismerte meg nem hal? Lehet, hogy így van, mindegy is. Azt azonban érzi az ember, hogy ha jól csinálja a dolgait, akkor jobban megy minden, kiegyensúlyozottabban. Ez lehet, hogy nem isteni közbeavatkozás, hanem csak a dolgok menete szerinti lépések betartása. Ha jól csináljuk, akkor tovább segítünk a nálunk nagyobb egésznek egész maradni, ha nem, akkor egy csomó másik új dolog majd megoldja. Ha így is van, és csak ennyik vagyunk, akkor az azért elszomorító. A hagyomány abban tud segíteni, hogy ne legyünk végtelenül szomorúak, mert nem vagyunk egyedül, de segíteni kell magunkon és akkor Isten is megsegít, mert úgy történik minden, ahogy kell. Ha csak ennyik vagyunk, akkor az tud segíteni, ha az ember hisz valamiben, és azért csinálja jól a dolgait, mert az biztos, hogy van egy mindent átható erő, amit sokan istennek hívnak. Akárhogy is van, ami engem megnyugtatott, az egy rövid kis mondat, egy kis kápolna kapuján, üzenet száz évvel korábbról: hinni jobb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.