Úgy bele lehet merülni a mindennapok megszokásába, hogy az ember nem is gondol bele, hogy milyen gyorsan változhat meg minden. Ülsz a jól besüppedő fotelban, amit a fenekeddel tettél olyanná, ülsz benne, és aggódsz dolgokon, olyan kicsiségeken, amik a nagy bajjal úgy válnak köddé, hogy észre sem veszed a hirtelen jött nagy sötétségben, hogy ott köd is van. Az ember éli a mindennapjait, próbál törekedni a nyugalomra, csinálja a munkáját, aztán egyszer csak mondják neki, hogy bocs. Borul minden, kiesel a fotelból, mit kiesel, hanyatt löknek vele úgy, hogy szét is törik, amiben eddig csücsültél. Sokat formált ez a sok költözés, kirúgás rajtunk. Megismertük egymás alkalmazkodó képességét, találékonyságát, és a szomorúságot is, ami a kirúgással jár. Most minden nap rekordot döntünk, eddig 3 hónapig bírtak elviselni minket egyhuzamban, hiába, válság van, nacionalizmus van, cigány élet van. Szóval most minden nappal új rekord születik, és jó lenne, ha itt tudnánk maradni, mert eddig messze ez a legjobb hely, ahol eddig dolgoztunk. A nyugodt jelen csak egy hajszál vékony állapot, ami bármikor átbillenhet, lehullhat, szóval ebben a kicsiny térben akarok mindenhogyan részt venni a testemmel, szívemmel, lelkemmel. Ezek az évek olyanok, mint a hosszú haj, melyet a szél zilál szét, és mi minden alkalommal ki akarjuk tűrni a hajunkat a szemünkből, hogy lássuk egymást, mert a másik látványa ad nyugalmat ebben a nagy szélben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.