Amióta nincsen apám (és itt vége a pontatlan József Attila idézgetésnek), többet tudtam meg róla, mint amíg élt. Ez borzaszt, sajnálom, hogy nem volt nyíltabb a kapcsolatunk, tudni szerettem volna az ő történeteit, azokat, amiket magával hordoz, amik őt olyanná tették, amilyen volt.

Mert felveszünk régi, családi történeteket, és akaratlanul is újrajátsszuk, mások a szereplők, mi újra elrontjuk, amit mondjuk a nagyi is elrontott, vagy jól csináljuk, amit apu is jól csinált. A családomról kiderült, hogy sok köztük a tanár, és sok a szakács, én ezeket a történeteket egyesítem, viszem tovább. De viszem tovább az (remélhetőleg csak esetenkénti) okoskodás történetét is, mindkét család minden tagja nagy életmagyarázó, nagy bölcs, csak otthon, egymás közt nincs béke, mert minden testvér jobban tud a másiknál, és segíteni akar, akár erőszakkal is. Ezt a történetet vigye más, rontsa el más, vannak történetek, amiknek magva kell, hogy szakadjon, pont kell, hogy kerüljön a végére. Tudni akarom a lehető legjobban az egész nagy családom, mert tudni akarom, hogy amit csinálok, az én vagyok-e, vagy egy automatikusan bekapcsolt történet, ami a kis, családi mémben öröklődik, adódik tovább.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.