Morfondíroztam, hogy minek hívjam, várakozásnak, elodázásnak, vagy kegyelmi állapotnak. Szeretném, ha az utolsó lenne, de erre még sokáig nem kapok választ. Azt szeretném hinni, hogy ez egy jó lehetőség, sansz, hogy jobban rákészüljünk arra, ami következik, amire szövetkezni akarunk. El vagyunk zárva mindentől, csak a munka van, és csak mi egymásnak, és ez olyan jó érzés, egymásra tudunk olyannyira koncentrálni, mint kevesen. Tavaly volt 4 hónapunk, amikor csak beszélgettünk, reggeltől-estig, sokszor hajnalban is felkeltve egymást. Most is rengeteg mindenről esik szó, nem fogy el a téma, sőt, egyre bővül. Tervezünk, elemzünk, rendezzük sorainkat, felkészülni, vigyázz, kész. Odázás lenne-e ez, hogy nem a saját közegünkben vagyunk, vagy már ez is az az élet, amit élni akarunk? Inkább az utóbbi, bőven ezt akarjuk élni, együtt, egymásnak, nyugalomban. Végre a lélek megpihen, van rá lehetősége, hogy amikor akar, akkor csöndet kap a másiktól is. Megértést. Szeretetet. Erősítő összetartozást. Ilyenekre vágyik mindenki. Ami bennem van, az az, hogy ezt nem tudjuk majd hazavinni, lesz akkor majd gyerek, nem egy, akiknek nem lesz erre a csendre, nyugalomra szüksége. Akkor majd ki kell találni, hogy hogyan tudjuk biztosítani ezt a békét. Amire ez most mindenképpen jó, az az, hogy a már meglévő szeretet alapjainkra húzzuk fel a nyugalom falait.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.