Ha olyan éhes az ember, akkor a szó végeket is lerágja, mint a kenyércsücsköt. Pedig ez nem éhség, csak kompenzálása annak, hogy már nem dohányra költöm a pénzem, hanem élelemre. Három nap múlva négy éve, hogy leszoktam a dohányzásról, külső és belső ösztökélésre, mondván, nehogy már egy füstölő rúd tartson sarokban, nehogy ennek a fizikai kényszernek, amit önmagamnak okozok ne tudjak ellenállni. Végül sikerült, és nyoma is lett, híztam, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Híztam, mert felszabadult napi 3 órám, amit korábban cigizéssel töltöttem, és felszabadult napi 500 forintom, amit másra tudtam költeni, és rájöttem, hogy van étel a májkrémen túl is, akármennyire is szeretem az utóbbit. Ennek okán elkezdtem zabálni. Állandóan, az íze kedvéért, mert megtehettem egyszerűen. Szerencsére vettem gyümölcsöt is, amit azelőtt soha. A cigi helyett az lett a jutalom. Azóta próbálok megbirkózni a súlyfelesleggel, az ételek túlzott fogyasztásával, amit nem olyan könnyű megoldani, ha dohányos bölcsészből nemdohányzó szakáccsá válik az ember. Ennek kapcsán jutott eszembe éjjel a következő: A van csak akkor marad meg, ha már előtte is volt. A nincs utáni vant feléli az ember, mert végre van, és nehéz megtartani, hogy maradjon is. Ha van önuralom, akkor lesz van is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.