Apu! Úgy is tudod, mondtad mindig, ha arról beszéltünk, mit érzel. Felruháztál azzal, hogy ismerlek téged, közben csak éreztelek, és nem tudom, hogy jól-e. Tudtad, hogy mi lesz, tudom. Csináljuk úgy, ahogy mindig mondtad. Szóval tudom, hogy tudtad, hogy mi fog következni, hinni akarom, hogy békével mentél el, hinni akarom, hogy le akartál zárni mindent, azért mondtad az utolsó beszélgetésünkkor, hogy legyen az embernek célja, mert az az élet. Legyetek boldogok, írtam nektek, rátok fér már. Remélem az utolsó napjaid szépen teltek, vagyis tudom, hogy igen. Éreztelek, mondhatnám, éreztem, hogy üzenetet fogok kapni, ma éjjel a Jelenések könyvével álmodtam, mondhatnám azt is, hogy tudtam előre, de nem, nem tudtam. Csak gondolkodtam rólatok, hogy megöregedtetek. Hogy a ház, ahol felnőttünk, szintén idős lett. Hogy így válnak a házak nagyszülők házává. Csak nem tudtam, hogy már annyira fáradt vagy, hogy amiatt búcsúzol mindenkitől. Ritkán beszéltünk, még ritkábban kérted te a telefont, amióta távol élünk egymástól, szóval tudom, hogy búcsúztál, és nem azzal dobtalak fel, hogy megdicsértelek, hogy jobb munkahelyre sikerült váltanod, hanem azzal, hogy nem haragszom rád. Tudd meg, hogy nem, tudd meg hogy igazából soha nem haragudtam rád, csak most egy kicsit, mert azt ígérted, hogy 77 évig fogsz élni, és nem csak eddig, ma délig.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.