Három éve már. 

Azt hiszem, már elmondtam bőven elégszer, hogy mennyire itt kellene lenned, látnod kellene az unokád, a gyerekeid révbe ért életét. Az azóta eltelt minden jó vagy rossz dolognál eszembe jut, hogy de jó, hogy nem, vagy de rossz, hogy nem láttad/hallottad, ami megtörtént. 

Már nem sírok a sírod előtt, csak zavartan topogok, tudva, hogy nem vagy ott. Abban nem te vagy, helyesebben, abban nincs senki, csak a semmi: por és hamu. 

http://vs.hu/magazin/osszes/a-hagyomany-mitoszaba-a-beteg-lelek-kapaszkodik-0803#!s13

Pár hete jelent meg, a kritika máris az év eddigi legjobbjaként magasztalja Péterfy Gergely új regényét. A Kitömött barbár a kötelező tananyagként köztudottan unalmas nyelvújító irodalmár, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman, a kora egyik legműveltebbjének tartott, rabszolgasorból származó, Bécsben élő afrikai szabadkőműves barátsága körül bonyolódik. Méltatói szerint az utóbbi idők egyik legmegrázóbb, legerősebb, ráadásul „iszonyú, kényelmetlen kérdésekkel” szembesítő mű mai áthallásairól kérdeztük a 48 éves írót.

A magyarságot éretlennek tartó Kazinczy után kétszáz évvel felnőtté vált már a nemzet?

Nehéz megkerülni ezt a metaforát, amelyben gyerekesnek, éretlennek láttatjuk saját magunkat, bár lehet, hogy a hisztérikus öregség találóbb arra az állapotra, amelyben ma vagyunk. Szakítani kellene azokkal a mítoszokkal, amelyek meghatározzák a közbeszédet, új nyelvet kellene találni a dolgainkra. Úgy látszik, ez sokkal hosszadalmasabb és nehezebb folyamat, mint azt mondjuk a rendszerváltásnál gondolni lehetett. Nyilván egy sokszoros vereséghalmazzal birkózó országban nehéz a hibákkal szembesülni, mert szinte alig találsz olyan történelmi időszakokat, amikor valami jól sikerült. Egy történelmi regény szerzőjeként persze nem kárhoztathatom azt a mentalitást, hogy túl sokat foglalkozunk a múlttal, de nyilván az is tény, hogy ameddig nem alakítunk ki tiszta viszonyt a múlttal, a jövőkép is homályos marad.

Mi kell a szembenézéshez?

Alapvetően nyelvi problémának tartom a mai Magyarország közéleti betegségeit. A nyelven keresztül gondoljuk el a világot, annyi látszik belőle, amennyit a nyelv enged. A politika, a filozófia vagy a pszichológia fogalmai máig nem tudtak elég mélyen beépülni a magyar nyelvbe, nem lettek szerves részei az anyanyelvi mentálhigiénének, fenn ragadtak a csak kevesek által bírhatóan ritka levegőjű magashegyi alaptáborokban.

Ezért nem értjük, hogy a demokrácia nem a választott többség uralma?

A magyar nem indoeurópai nyelv. Így például a demokratikus politikai kultúra fogalomtárát még távoli asszociációkkal sem tudjuk összefüggésbe hozni valamely ismerős konyhanyelvi kifejezésünkkel. A nyugati nyelveknek könnyebb dolguk van, ők közvetlenebb viszonyban vannak a műveltségi szavakkal, hiszen rokonaikat használják a mindennapokban. Nem érzem magam elég felkészültnek ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására, csak tapogatózom. És ebben a tapogatózásban az is lényegesnek tűnik, hogy az ország a szocializmus alatt lényegében 40 évet kómában töltött, és amikor felébredt, addigra a világ megváltozott körülötte. Nem beszéltük a nyelvet, amelyet körülöttünk használnak. Nincsenek nagyon reflexeink, sem válaszaink erre a világra, archaikus, idejétmúlt, rosszabb esetben bűzlő és rothadó tanokkal operálunk. A Kitömött barbár felől nézve azt állítom, hogy a Kazinczy-féle gondolkodás nem csupán nyelvet kívánt újítani. A megújított nyelv által egy olyan világot akart létrehozni, amelyet a klasszicizmus és a felvilágosodás esztétikája, szépség- és harmóniaeszménye rendez be igazságosra és szabadra. Egy intellektuálisabb, filozofikusabb, problémaérzékenyebb kultúrát, mint amilyen végül a romantika nyomán a miénk lett. A mai magyar műveltség fősodra a romantika, máig ez az egyeduralkodó a közízlésben. S bár társadalmi értelemben elérte a szélesebb körű művelődést és ezzel a tömegesebb polgárosodást, az alapos megértést eredményező, pontos nyelvhasználat nem alakult ki, és ennek szerintem most isszuk meg a levét.

Mire gondolsz?

Hogy például milyen nehezen veszi a magyar közgondolkodás az iróniát. Az ironikus szövegek felháborítják a magukat műveltnek tartó embereket, ebből az derül ki, hogy alapvető szövegértési problémáink vannak. A pátosz uralja a közoktatást, de még a hétköznapi értelmiség horizontját is. A gyerekek patetikus szövegeken nőnek fel az iskolában. A játékosabb, többféle értelmezési lehetőséget felvető ironikus szöveggel szinte nem is találkoznak, nem is értik. Kazinczy csipkelődő, cinikus, ironikus szövegeivel már a kortársak sem tudtak mit kezdeni. Ez a voltaire-i, önmagával és a külvilággal is kíméletlen, lényeglátó attitűd nem lett a műveltségünk része.

A tankönyvszagúan savanyú Kazinczy ezek szerint a fiahordó górugránynak keresztelt kengurun túl is érdekes?

Nyelvújítás és várbörtön – ennyit tudunk róla. Pedig egy sor olyan izgalmas dolog történt vele az életében, amely az elmúlt két évszázadban nehezen volt kommunikálható az iskolákban, és tanácsosabbnak tűnt elhallgatni, mint elmagyarázni. Ilyen – az Angelo Solimanhoz fűződő barátsága mellett – például a szabadkőművességhez, a rózsakeresztességhez és az alkímiához való viszonya. Jancsó Elemér irodalomtörténész az 1940-es években hívta fel a figyelmet arra, hogy Kazinczy huszonévesen, későbbi apósa, Török Lajos révén nyakig benne volt a késő középkort és a barokkot átható rózsakeresztességben, amely bonyolultsága és a rárakódott összeesküvés-elméletek miatt valóban nehezen lenne normálisan tárgyalható a gimnáziumokban. Az élete történetében az a pillanat, amikor szakít ezzel a műveltséggel, és a felvilágosodás eszméit kezdi vallani, paradigmatikus és meghatározó kultúrtörténeti fordulat. A regény erről a pontról kezdi felfejteni, hogy a nyelv és a műveltség mennyire a kitömés anyaga és eszköze, hogyan változnak az eszmék és a civilizációs ideálok az agresszió és a megalázás eszközeivé, és hogy milyen végtelenül bonyolult hullámverést kelt mindez. Egyébként Kazinczy egyik legjobb verse a „Gróf Török Lajoshoz”, amelyben e kultúrtörténeti szakítás indokait mondja el, lényegében érthetetlen annak, aki nincs tisztában a kor művelődésének ezzel a részével – ezért aztán nem is ismeri senki. Pedig a mágia és az aranycsinálás talán még a tabletpiszkáló tinik figyelmét is felkeltené.

Biztosan, de mivel a rózsakeresztesség vagy az alkímia rég elsüllyedt műveltség, amelyről csak nehezen lebányászható a rárakódott iszap, a Dan Brown-szerű lektűrszerzőkön kívül kevesen vállalkoznak ilyesmire. A misztikus zagyvaléktól csak komoly tudósok tudják megszabadítani ezeket a tanokat, az ő kezükben valóban felragyog, hogy mit is jelentett a fizika és a kémia előtti kor tudománya, a humanizmus műveltsége mellett, néha azzal összekeveredve létező világkép, és hogy mért kellett vele szakítani. A szabadkőművesség pedig, amely a felvilágosodás nagy eszméinek társadalmi olvasztótégelye volt – egy olyan fórum, ahol a feudális rendtől megszabadulva egyenrangúként találkozhatott főnemes és polgár, református és katolikus, fekete bőrű udvaronc és zsidó bankár, s amely Kazinczy legnagyobb élménye volt –, még kevésbé szabadítható meg a rárakódott misztikumtól. A szabadkőműves, jakobinus Kazinczy – ezekre a szavakra ma a fél országnak vagy annál is nagyobb résznek nyílik bicska a zsebében.

A nyelvújítás tehát alkímia?

Mindenképpen a világjobbító attitűdből fakad. Kazinczy ugyanis azt gondolta, hogy ahhoz, hogy a magyarság felnőhessen a nagy nemzetekhez, ugyan önálló irodalomra van szüksége, ehhez viszont még nem elég érett a gondolkodása és a nyelve, nem jutott el még a polgárosodásnak arra a szintjére, amely lehetővé tenné mindezt. Ezért szorgalmazta elsősorban a fordítást, a színjátszást és a nyelvújítást. A romantika felől nézve egy olyan irodalmi nyelvet kreált, amely a népnyelvből sarjadó költészet számára érthetetlen és mesterkélt, művi és bonyolult volt. Kazinczy kísérlete, hogy a magyar műveltséget felhúzza a Nyugat szintjére, kudarcot vallott. A kultúrajobbító nekiveselkedését a heves ifjak letörték. A mai magyar műveltség fősodra az a romantika, amely átgázolt Kazinczyn, és amely máig egyeduralkodó a közízlésben. Ez Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai csodálatos nyelve, amelyet annyira szeretünk, de amely annyi mindent nem enged meglátni a világból. A világhoz való viszonyunk és a gondolkodásunk máshogy alakult, mint ahogy Kazinczy képzelte, egy impulzív, gyermekibb, mesésebb szinten rögzült.

Miért gondolod?

Máskülönben miért rohanna hanyatt-homlok a szolgaságba az ország nagy része? Lehet, hogy elegendő erre Márai magyarázata, aki szerint az urakat sikerült ugyan elkergetni, de a szolgák maradtak. Azt a polgárosult réteget, amely ezt az országot húzta, az ország egyik fele részben elküldte haláltáborokba, a másik felét pedig pár évvel később nyírták ki vagy lehetetlenítették el a kommunisták. Ma is hiányzik másfél millió olyan ember, akik a kisvárosokban és a falvakban is képesek lennének megjeleníteni egy olyan polgári réteget, amely működtetné ezt a demokráciának nevezett rendszert. Maradt több százezer tanácstalan, érzelemvezérelt, traumatizált család, amelyekben nem öröklődött, mert nem öröklődhetett demokratikus hagyomány. Úgy tűnik, rengetegen nem is akarnak mások, csak szolgák lenni.

Nem afféle értelmiségi szabadságmágia ez?

Az ókor értelmisége a maga brutális valóságában volt kénytelen szembesülni a Panem et circenses tömegkultúrájával. Vergilius és Ovidius a gladiátorjátékokon egymást élő egyenesben kibelező, tenyésztett celebeken szórakozó tömegek korában alkotott. Ma is egy jól kitalált iparág gondoskodik a tömegek mentálhigiénéjéről. De fenn maradt a Colosseum és Horatius költészete is. Ma a valóságshow-k és Esterházy Péter regényei élnek együtt. Nem mindegy, hogy a társadalomban milyen arányban találhatóak, akik az utóbbit is értékelik. Magyarországon ma hiány van elkötelezett demokratákból, ezért mehet ez a politikai vudu.

Sokszor úgy tűnik, jobb nem ugrálni, kifizetődőbb szolgálni.

Persze, de az egyik legszomorúbb tapasztalat, hogy a szolgaság rosszá tesz. Nem lehet jó ember az, aki megadja magát egy nagyobb erőnek. De hiszen a blőd amerikai filmek is azt tanítják, hogy az ember ne engedjen a fundamentalista énjének, hanem keresse meg magában és az életében azt az erőt, amely képessé teszi, hogy szembeforduljon, hogy kockáztasson. Ez az emberi gondolkodás legrégibb mítoszaiban is megjelenik, ezért szeretjük Odüsszeuszt és Faustot, vagy, ha már amerikai film, Herkules mítoszát. Vállalja-e az ember a megismerés, a vándorélet, a változás, a megújulás kockázatait, avagy beáll egy látszólagos hagyományba, és meghúzódik a büdösben.

A hagyomány mégiscsak megtartó erő lehet.

Kétségtelenül; azonban azon a fokon, ahogy ez a mai problémáinkban megjelenik, a hagyomány mítoszába a beteg lélek kapaszkodik. Nagyon nehéz azt a fájdalmat elfogadni, hogy nem tudod megérinteni a múltat, és nem tudsz igazságot tenni benne, hanem be kell látnod, hogy csak utólagos konstrukció, amelyet folyamatos rákérdezéssel, kétkedéssel és kutatással neked kell újra teremtened egy végtelen párbeszédben, és akkor még mindig nem gondolkodtál a jövődről.

Szüleim ki akartak törni, ahonnan jöttek. A paraszti, falusi lét kevés volt számukra, és ebből ered, hogy a rokonok is olyan ferde szemmel néztek rájuk, mert ők többet, mást akartak, mint ők. El akartak költözni, többek akartak lenni, bármit is gondoltak ennek a szónak a jelentése mögé. Ez a több nem több, de más, és ezt a másságot nem bírta el a közösségük, ahonnan jöttek. Olyan településre mentek, ami maga is ezzel a problémával küzdött, küzd: faluból várossá akart válni. Szüleim a váltásba belehaltak, belerokkantak. Ők (voltak) az átmenet, azok a felfedezők, akik bátran elindultak. Habár a célig nem jutottak el, utat nyitottak nekünk, gyerekeiknek, hogy a váltást végre tudjuk hajtani. Bennem olyan erősen dolgozott a falusi idill hiánya egész életemben, olyan nosztalgiával vágytam vissza a faluba, hogy ezt az érzést csak örökölni lehet, mert ilyen csak a megismerésben gyökerezhetne, de az nem volt. Persze sokkal messzebb mi sem jutottunk el, de van egy döntés, amit örökül kaptunk. Ezt a szülői akaratot lehet hagyni, hogy elsorvadjon, de talán jobb, ha életben hagyjuk, tápláljuk, hizlaljuk, mert a saját és a mi jövőnkért lépték meg akkoriban ezt a közösségből kitaszított érzést, hogy nekünk jobb legyen. Ezért mi sem lehetünk hálátlanok az elképzeléseikkel, nekünk is lépni kell, lépni illik, hogy úgy érezhessék, hogy nem volt hiába a kitaszítottság érzés, a sok fejetlenség (ami abból eredt, hogy valami már nem volt, de az új még nem állt készen), a gyökértelenség, és az extra küzdés. Hálás vagyok nektek, hogy eddig eljuthattam, nélkületek nem történhetett volna meg. Köszönöm szüleim! 

TÓTH ÁRPÁD ¤ ISTEN TÖRÖTT CSELLÓJA, HALLGATOK

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.

2014.09.16. 10 óra 21 perc 21 másodperctől új életszakaszba léptünk. Megszületett a jövő, egy generációval előrébb lendült az élet. Mi közelebb kerültünk a múlthoz, már nem nekünk áll a zászló, hanem már mi állítjuk, tartjuk fel  soron következőnek. Legyen erőnk és kitartásunk, hogy jól tartsuk, hogy jó példát mutassunk. 

Végre itt vagy! 

A te óráddal mérem az időt, ahogy a generáció váltás végbemegy.

Áprily Lajos: A kertbe ment

Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod,
Én nem tudom, virágok ültetését,
ágyásaidban hogy igazítod.
Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szívével
bánatosan kertbe ment anyám.
Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.
A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.
Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.

Annyi sok mindenről kellene írni. Annyi változás állt, áll és fog beállni az életünkben, és mégis olyan nehéz írni róla,pedig mind jó, mindet várom, mindet szeretem. Mégis, nehéz. El-ellátogatok ide, nézem a régi posztokat, nem én írtam őket, csak bemásoltam, mégis visszatérek, mint egy még szerelemes ember a volt társához. Pedig csak félek, de körvonalazhatatlanul. Nem tudom miért, de félek írni, pedig kellene, mert ezt szeretem, szeretném csinálni. 

"Nem akart ott felejtődni, nem akart azzá lenni, akiket megvetett, akiknek már nem volt sorsuk. Daru ezt nem érti, hogyhogy nem volt sorsuk? Juli megissza a maradék sörét, azt nem tudja elmondani, azt érezni kell. Odakint elveszik minden, a gépsor mellett, vagy seprővel a kezében, ahogy idegenek gyerekei mellett mennek el a napok, és egyszer csak nincs semmi, tökéletesen kiürül az élet. Nem csak a barátok, a család, a múlt, a nyelv, a tekintély. Minden. Megváltozik a súlyod, fogysz, vagy hízol. A hajad, a hangod, a szavad járása, a szemed, ahogy áll, ahogy ráncok futnak az arcodon, és egyszer csak az is megváltozik, amit gondolni szoktál.  És akkor már semmi sem lesz abból, akiről azt hitted, hogy vagy. És ha nem hiszel semmit arról, aki vagy, akkor. Nincs akkor. Ennyi."

"Az a baj, hogy az ész csak teher. Daru a lány szemébe néz, miért? Eszter vár, hosszan nem felel. Mert nem jó semmire. Nem bír a testtel. És a lélekre sincs hatással. Akkor meg minek? Daru bólogat, én tudok buta lenni, mondja. Egyszerűen nem akarom megérteni, amitől félek, és akkor nem tudok róla.És ha nem értem, nem kell vele törődnöm."

"Két hét múlva megállt a Körös parton, kihúzott egy piros Marlborót a dobozból, várta, megtörténjék a csoda. Nem tudta, hogy a Viharsarokban nem történnek csodák. Hogy ott a csodavárás maga a csoda, a délibáb, hogy majd egyszer, majd valakinek jobb lesz, hogy van olyan, hogy jobb."

"Régen oda volt minden. Kitelt a becsület. Nincs olyan, hogy jó ember, erre gondolt Daru. Ezzel vigasztalta magát. Meg olyan léhaságokkal, hogy benne is ott van minden létező rossz, amiről csak hallott, csak eddig nem jött elő. Mert nem oda született, ahol előjöhetett volna. És hogy a jó emberek csak szerencsések, mert valamiért nem ingerli semmi a rosszat. De ő is, ahogy bárki más, bármire képes lenne, ez most már jól látszik. Bármire. Ott ült a diszkóban Lea mellett, dübörgött a zene, el kellett volna menni. Lea a legjobb barátja nője és a szerelme nővére. Fel kell állni, mondta szívében egy rekedt hang, a becsület hangja valahonnan egészen távolról. Ilyen nyeszlett, kétségbeesett próbálkozást már régen nem látott, szinte nevetnie kellett. Mi számít még? Ki fontos még? Mi nincs még eladva?"

Gréta és Daru szertelenül boldogok, amikor megveszik a lakást, és biztosak benne, hogy ez a boldogság örökké tart majd. De a boldogság nem biztos ebben, ő nem akar örökké tartani. Addig, az első lakásig tart majd. Csak nem szól. Nem jelzi előre. Ott egészen lassan elkopik, de olyan lassan, hogy nem lehet észrevenni. Nem kezd el súrlódni az anyag, nem ér össze a meghízott comb, ennél sokkal alattomosabb, lassabb a romlás. Úgy kopik, ahogy a cseppkő hízik. Szem nem láthatja, lélek nem gyanakodhat miatta. Ettől olyan biztos az enyészet." Megyek utánad

"Ha arról álmodik, hogy nem akar írni, nem áll hatalmában azt álmodni, hogy írni akar; ha viszont arról álmodik, hogy írni akar, akkor nem áll hatalmában azt álmodni, hogy nem akar írni."

"Az Elveszett Paradicsomban például minden kulcsszó két különböző jelentésben fordul elő, egy bűnbeesés előtti és egy bűnbeesés utáni jelentésben. Álláspontja illusztrálására Stillman több ilyen szót is kiragadott, és bebizonyította, hogy a bűnbeesés előtti állapot ábrázolásakor Milton morális felhangok nélkül használja őket, míg a bűnbeesés után értelmükre árnyék vetül, használatuk kétértelmű lesz, átitatja a rossz tudása. Ádám egyik feladata az édenkertben az volt, hogy nyelvet alkosson, külön nevet adjon minden élő és élettelen teremtménynek. Az ártatlanságnak ebben az állapotában elméje a maga teljességében érzékelte a való világot. Nemcsak felaggatta a szavait a dolgokra, miket látott: azok a dolgok lényegét tárták fel, a szó szoros értelmében életre keltették őket. Tárgy és neve kölcsönösen azonosak voltak egymással. A bűnbeesés után ez már nem igaz. A név levált a tárgyról,  szavak önkényes jelek halmazaivá degenerálódtak, a nyelv elszakadt Istentől. Az Édenkert története tehát nemcsak az ember bűnbeesésének, hanem a nyelv bűnbeesésének a dokumentuma is." 

"Azt is írták, hogy egy ember három álló napig gyalogolhatott a (Bábel) torony árnyékában megállás nélkül. Végül pedig -  és Stillman ezt különösen hosszan fejtegette -: aki a torony maradványaira emelte tekintetét, a hiedelem szerint mindent elfelejtett" Üvegváros, New York trilógia

"Ha bizonyos értelemben létezünk is önmagunk számára, sőt időnként igazi valónkba is nyerünk egy-egy villanásszerű bepillantást, végül elbizonytalanodunk, és ahogy lassan csordogál életünk, egyre zavarosabb lesz a mélyünk, az összefüggések hiánya bennünk egyre jobban kétségbe ejt. Senki sem léphet ki a bűvös körből, át valaki másba - azon egyszerű oknál fogva, hogy nem látjuk a magunkhoz vezető utat sem." A bezárt szoba, New York trilógia

Pár nap, és egy éve, hogy hazajöttünk. Beilleszkedtünk, visszaágyazódtunk. Elfogadottabb tagjai lettünk a társadalmunknak, végre nem nyomaszt a kívülállóság. Hogy pénzben mérhető-e a megnyugvás? Ha a több pénz a megnyugvás, akkor igen. Egy év, ennyi kellett, hogy visszafrissüljünk magyarrá. Elégedetlenkedek, visszavettem otthonos rossz szokásaimat, a tipikusan magyarokat, de már nem vagyok olyan, mint előtte. Már kicsit nyugatibbak is vagyunk, és ennek bizony örülök. Itthon kicsit  kívülállónak lenni azért jó, mert az újonnan megtanult, máshonnan hozott inspiratív dolgokat működtetjük, és talán egy kicsit részei lehetünk a változásnak. Bízom benne, hogy a dohos, múltonmerengő mentalitásra talán mi is rányitjuk az ablakot. Ez az önkéntes kívülállóság magától jött, nem póz, de motor, hogy továbbadjuk, lehet máshogyan is hozzáállni az élethez. Nyissuk ki az ablakokat, dolgozzunk, szeressünk, legyünk nyugati magyarok, itthon, keleten. 

 „Valójában csak arra vagyunk hajlamosak, ami már kezdettől fogva maga felé hajlít minket, és pedig lényegünket illetően, azáltal, hogy vonzódik hozzá. A vonzalom biztató szólítás. A biztató szólítás a lényegünkre szólít fel, lényegünkbe hív elő, és ily módon tart meg benne. A megtartás tulajdonképpen megóvást jelent. Azonban, ami minket a lényegünkben megtart, csak addig tart meg, amíg mi a minket megtartót visszatartjuk. Visszatartjuk, ha nem hagyjuk az emlékezetből kiesni. Az emlékezet a gondolkodás egybegyűjtése.”

Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?

„egyáltalán mi az, hogy hősi halál. Hogy hol az a hőstett, amelyről bárki azt meri állítani, hogy fölér Koleszár Matyi életével, és miféle hőstett lehet akkora, hogy méltán követelhet emberáldozatot.” Závada Pál: Természetes fény

Még egy sör Grendel/ Még egy sor Grendel. 

Lássuk: 

"én úgy gondolom, hogy minden érzésnek, így a szeretetnek is van higiéniája, s hogy az érzés - akármilyen érzés - tisztaságának a foka nem az érzés hevességével mérhető, hanem a mértékével, amit éppen ennek az érzésnek a higiéniája szabályoz. Talán ebből a felfogásomból eredt, hogy, különösen később, a túl heves érzelmeket, a nagy, drámai érzelemkitöréseket mindig fenntartással fogadtam."

"-Veled akarok élni.

Most tanultam meg, hogy ha eljön az ideje, szinte egy csapásra meg tudunk változni, s nincs szükségünk hozzá ésszerű magyarázatokra,  csak a nyers és őszinte beszédre, amely átfogalmazza az egész lényünket. Arra gondoltam, ha tegnap valaki azt mondja nekem, hogy én Olgával akarok élni, kinevetem. Most pedig a legkisebb kétségem sem volt afelől, hogy Olgával akarok élni. Egyszeriben úgy éreztem, már nagyon régen megszületett bennem ez az elhatározás, csak valami köd ült az agyamon és az érzékeimen. Nem értettem, hogyan tudtam eddig Olga nélkül élni. Hogyan viseltem el, hogy azt a nőt, akit a sors a születése pillanatában már nekem rendelt, egy olyan balfácán bitorolja, mint Pálóczi. Nem kizárt, gondoltam továbbá, Pálóczival is csupán azért barátkoztam, hogy Olga közelében lehessek, s most nem egy fontos barátságot veszítettem el, hanem megnyertem életem legfontosabb játszmáját. Úgy éreztem,  hogy néhány óra leforgása alatt egészen más ember lettem, aki ezekben a pillanatokban ismeri meg igazán magát."

"De tegyük fel, hogy mégsem tudta, tegyük fel, hogy Márta alaptalanul vádolja, tegyük fel, apád semmit sem tudott. S akkor azt mondhatja: hát mit tehettem volna, késő lett volna már, mentem volna neki a puszta két kezemmel a vagonoknak? Igen, ment volna neki a puszta két kezével a vagonoknak! Lövette volna le magát az állomáson! Ilyenkor ez az egyetlen, amit tenni lehet. Ha muszáj, fel kell áldoznod az életedet. Vannak helyzetek, amikor minden más árulás. Ezt kérte tőle számon Márta, ezért kérdezte, hogyan lehetséges az, hogy apád él még? Hogyan lehet így élni? Apád okos ember, bizonyára tudja, hogy a saját szabadságát árulta el, amikor nem tett semmit kettőjükért. Ez a mi polgárságunk legnagyobb bűne. Nem az, hogy önző vagy kapzsi, vagy hogy a kiváltságait féltette. Hanem az, hogy elfogadta, hogy lealacsonyítsák, hogy mások gondolkozzanak helyette, hogy a felelősség terhét levegyék a válláról, annak a felelősségnek a terhét, amellyel önmagának és a nemzetnek tartozik. Ez a polgárság gyáva volt, és gyáva ma is, még ahhoz is, hogy szembenézzen önmagával. " Grendel Lajos

 "a szív, ami soha nem lát fényt, amíg dobognia kell. Amikor pedig már láthatna, a boncmester mosolyog rá, és bólogat elismerően, hogy de szépen szakadt meg, de szépen."

" Az én történetem szereplőinek is ez a baja; ez az, amiért hőseim képtelenek elviselni, hogy önmaguk legyenek, és állandóan valaki mássá szeretnének lenni. Majd így folytatta: - tegyük fel, hogy a történet valóságos dolgokat mond el. - Én vajon hiszek-e abban, hogy az egymás helyére álló hőseim új életükben boldogok lesznek? Nem feleltem. Később valamilyen okból felidézte a történet egyik momentumát: nem szabad hagynunk, hogy a félkarú spanyol rab reményei elragadjanak bennünket! Ha hagynánk, akkor ehhez hasonló történeteket írnánk, a furcsaságot önmagunkban keresnénk, és így mi is más emberekké válnánk, sőt - Isten ments! - az olvasóink is!"

"de hiszen semminek sincs értelme! Nem azért, mintha nem volna meg az értelem, hanem ellenkezőleg, azért, mert csak az értelem van meg. Nem a kimondott szavaknak van értelme, hanem az értelemben vannak a szavak, és ha kiesnek az értelemből, mert valaki (...) kiejti őket, akkor már nincs értelmük. És nem az életnek van értelme, hanem az értelem tartalmazza az életet,"

"Én tulajdonképpen soha nem  akarok regényt írni, nem akarok én írni semmit. Csak a figyelmem egyszeriben ráirányul egy tárgyra, s ott ragad. A szó szoros értelmében a foglyául ejt. És én akkor nem akarom a figyelmem elvonásával hirtelen megmondani, mi az a tárgy. Hagyom, hogy a figyelmem ott maradjon. S türelmesen várok. Várok, amíg csak meg nem jelenik valami hirtelen fény, amely bevilágítja ezt a tárgyat. És nem nekem kell mondanom róla valamit. A dolgom annyi, hogy hagyom, hogy megjelenjen, formát öltsön, aztán lejárjon, elpárologjon. Magát a stílust is ez a türelem határozza meg. Mert a stílus tulajdonképpen a helyesen megválasztott sebesség."

"Nem számít, hogy huszonhat, vagy negyvenkét éves az ember, ha egyszer belé költözik egy megvert kamaszfiú, és képtelen megvigasztalni, rámegy az élete. Nem lehet elűzni, mert visszajön. Nem lehet eltemetni, mert mindig kiderül, hogy nem halt meg. Nem lehet magyarázkodni, szép szóval, érvekkel hatni rá, mert ismeri - még mielőtt kigondolnánk - az összes magyarázatot, szót és érvet. És nem érdekli. Csak megvigasztalni lehet. Vagy beletörődni a kudarcba. Az előbbihez a lélek női oldala szükséges. Az utóbbihoz a férfi, aki mögött áll egy nő."

Billentyűk

Te odalenn zongorázol

én verset írok idefenn

hogyha egymáshoz közelednénk

gyermekeink közénk pörögnek

a te szoknyádba kapaszkodnak

az én ingembe akaszkodnak

kik öleléseinkből lettek

meghiúsítják ölelésünk

mire este lesz elaludnál

mikor reggel lesz én még alszom

majd beleöljük a billentyűkbe

te odalenn a zongoránál

én idefenn a számítógépnél

amit elmondanánk egymásnak

egyetlen nagy ölelkezésben

"A napjainkban írt hosszú regény alighanem ellentmondásos: az idő szétrobbant, mi pedig élni is, gondolkodni is csak repeszdarabjaiban tudunk, melyek mind külön-külön röppályán távolodnak, s el is tűnnek rögtön. Időfolytonosságot csupán ama korszak regényeiben találhatunk, melyben az idő állni már nem, s felrobbanni még nem látszott- ez vagy száz évig tartott, nem tovább. (...)

Az olvasás... - mondja - mindig ezt jelenti: adva van valami, amit megírtak, egy létező, tapintható, meg nem változtatható tárgy, s ez a valami szembesít bennünket valami mással, ami nincs jelen, ami az anyagtalan világ része; láthatatlan, mert csak gondolhatunk rá, csak elképzelhetjük,  vagy mert volt, de nincs többé,  elmúlt, tovatűnt, nem mehetünk utána a holtak birodalmába...

-...vagy azért nincs jelen, mert még nem létezik, még nem szülte meg a vágy, a rettegés, a lehetséges vagy lehetetlen - mondja Ludmilla. - Olvasni, ez azt jelenti, hogy olyasmi elébe megyünk, ami most van keletkezőben, s amiről senki se tudja mi lesz... (...)

(... De hogyan is állapítható meg, mikor kezdődik egy történet? Mindig előbb, elkezdődött már minden, valamennyi regény első lapjának első sora visszautal valamire, ami megtörtént már a könyvön kívül. Vagy éppenséggel a tizedik, századik oldalon kezdődik az igazi  történet, s mindaz, ami megelőzi, csupán prológus. Az emberi nem egyedeinek élete összevissza egymásba gabalyodik, ha valaki megkísérel kiszakítani egy életdarabkát olyképpen, hogy annak a nagy egésztől elkülönített értelme legyen - például két ember találkozását, mely meghatározó lesz mindkettejük számára - számot kell vetnie azzal, hogy a két személy külön-külön magával hurcol egy-egy eseményekből, helyszínekből, más személyekből összeszőtt szövetet, és találkozásuk további történéseket fog eredményezni, melyek elválnak majd a közös történetüktől) (...)

Ha a könyv csupán egyéni igazságot tartalmazhat, úgy hát a magam igazságát kell megírnom. (...) Az egyetlen megírható igazság a pillanat, amit éppen élek. Az igazi könyv talán éppen ez a napló, (...)

S ha éppenséggel végtelen becsvágyból vagy akár nagyzási hóbortból fakad az elégedetlenségem? Az író, aki meg akarja semmisíteni magát, hogy hangot adjon a külvilágnak, két út között választhat: vagy megalkotja az egyetlen könyvet, azt, amelyik magában foglalja a mindenséget; vagy minden könyvet megír, s így a részletek útján ered nyomába a mindenségnek. Az egyetlen, a mindenséget tartalmazó könyv nem lehetne más, mint a szentírás, a kinyilatkoztatott, teljes ige. De én nem hiszem, hogy a teljesség beszorítható a nyelvbe; számomra a kívül rekedt rész a probléma, a le nem írt, a le nem írható."