"A napjainkban írt hosszú regény alighanem ellentmondásos: az idő szétrobbant, mi pedig élni is, gondolkodni is csak repeszdarabjaiban tudunk, melyek mind külön-külön röppályán távolodnak, s el is tűnnek rögtön. Időfolytonosságot csupán ama korszak regényeiben találhatunk, melyben az idő állni már nem, s felrobbanni még nem látszott- ez vagy száz évig tartott, nem tovább. (...)

Az olvasás... - mondja - mindig ezt jelenti: adva van valami, amit megírtak, egy létező, tapintható, meg nem változtatható tárgy, s ez a valami szembesít bennünket valami mással, ami nincs jelen, ami az anyagtalan világ része; láthatatlan, mert csak gondolhatunk rá, csak elképzelhetjük,  vagy mert volt, de nincs többé,  elmúlt, tovatűnt, nem mehetünk utána a holtak birodalmába...

-...vagy azért nincs jelen, mert még nem létezik, még nem szülte meg a vágy, a rettegés, a lehetséges vagy lehetetlen - mondja Ludmilla. - Olvasni, ez azt jelenti, hogy olyasmi elébe megyünk, ami most van keletkezőben, s amiről senki se tudja mi lesz... (...)

(... De hogyan is állapítható meg, mikor kezdődik egy történet? Mindig előbb, elkezdődött már minden, valamennyi regény első lapjának első sora visszautal valamire, ami megtörtént már a könyvön kívül. Vagy éppenséggel a tizedik, századik oldalon kezdődik az igazi  történet, s mindaz, ami megelőzi, csupán prológus. Az emberi nem egyedeinek élete összevissza egymásba gabalyodik, ha valaki megkísérel kiszakítani egy életdarabkát olyképpen, hogy annak a nagy egésztől elkülönített értelme legyen - például két ember találkozását, mely meghatározó lesz mindkettejük számára - számot kell vetnie azzal, hogy a két személy külön-külön magával hurcol egy-egy eseményekből, helyszínekből, más személyekből összeszőtt szövetet, és találkozásuk további történéseket fog eredményezni, melyek elválnak majd a közös történetüktől) (...)

Ha a könyv csupán egyéni igazságot tartalmazhat, úgy hát a magam igazságát kell megírnom. (...) Az egyetlen megírható igazság a pillanat, amit éppen élek. Az igazi könyv talán éppen ez a napló, (...)

S ha éppenséggel végtelen becsvágyból vagy akár nagyzási hóbortból fakad az elégedetlenségem? Az író, aki meg akarja semmisíteni magát, hogy hangot adjon a külvilágnak, két út között választhat: vagy megalkotja az egyetlen könyvet, azt, amelyik magában foglalja a mindenséget; vagy minden könyvet megír, s így a részletek útján ered nyomába a mindenségnek. Az egyetlen, a mindenséget tartalmazó könyv nem lehetne más, mint a szentírás, a kinyilatkoztatott, teljes ige. De én nem hiszem, hogy a teljesség beszorítható a nyelvbe; számomra a kívül rekedt rész a probléma, a le nem írt, a le nem írható."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.