A közös nyelv

A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk

                                                                  a korszerű elvárásoknak,

sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen

                                                                       hitvitájában;

a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem

                                                                                     irodalom.

A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új,

csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra,

a tér idővé változik, az eszme anyaggá,

míg eszmét, anyagot, űrt, mindent beszív a tömör apály, a fekete

                                                                                        lyuk,

majd jön a robbanás, a világrengető bölcső, s kezdődik minden elölről...

A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a

                                                                          valódi dinoszauruszok,

bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli.

A költészet mi magunk vagyunk, a kiváncsiságunk, a

                                                         koponyánkba férő végtelen,

a föl nem fogható furfangos fölfogása-

a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát

dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.

A világ most nem működik jól. Nem tudjuk, csak érezzük, mi a baj, de nem tudunk a jelen csapdájából kinézni, és emiatt a jövő embere el fog minket ítélni, birkák leszünk a szemükben, és a hogyhogy nem vettük észre, hiszen velünk történt, MI csináltuk emberei leszünk, szimpla bűnösök, és átvágottak, akik csak lestek, mint aki lemaradt az utolsó kocsiról, ami elhagyja a süllyedő társadalmat.

"Aki megbocsát, az egyszersmind úgy dönt, hogy lemond valamiről. (...)

MI A MEGBOCSÁTÁS? Mit is jelent megbocsátani? A fejezet nemekkel határolja körbe a megbocsátás egyediségét.

Nem elfelejtés. A népi bölcsesség tudja ezt, amikor így beszél: Ami történt, azt meg tudom bocsátani, de elfelejteni nem lehet. Amit elfelejt az ember, azt nem is tudja megbocsátani, mert nem marad mit megbocsátani.

Nem is letagadás. Egy betegség sem gyógyítható azzal, hogy a nevét kitöröljük a szótárból. – Bár aki az orwelli vízió mindennapjaiban élt, láthatta a new speak idevonatkozó nem eredménytelen erőfeszítéseit. A nyelvért mindig folyik küzdelem. – Sohasem lehet úgy megbocsátani, hogy az igazságtól elhatároljuk magunkat. Ha nagy hiba történt, nem mondhatjuk, hogy kis hiba történt, borítsunk fátylat rá.

Nem is pusztán akarati erőfeszítés. Hó-rukk, én megbocsátok neked; és már meg is történt. Túl vagyunk rajta. – Ez a túl-lenni igen jellemző a mostanunkra, a túl-lenni, az innen-lenni a lenni helyett, vagyis tulajdonképpen a megúszni. Ez a Kádár-rendszer nagy és veszélyes tanítása: meg lehet úszni, ki lehet bekkelni. És ha arra gondoltunk netalán, hogy szabad ember nem így beszél, ez megaláztatás és méltatlanság, akkor ezt a fölismerést elhessegettük, és minden felelősséget, nem egész ok nélkül, a diktatúrára hárítottunk. Ha pedig a túlélés a rendszerrel való barátságosabb viszonyulást hozott, akkor ennek néven nevezésének gondolatát hessegettük. Hessegetős ország voltunk, és azok is vagyunk.

A püspök úr ezt mondja: A rossz megsebzett minket, egész lényünknek szenvedést okozott, ezért a bocsánatba egész lényünket bele kell fektetnünk. A megbocsátás nem egyetlen pillanat műve. Hosszú folyamat, amely időt igényel. Van kezdeti szakasza, csúcspontja, és „karbantartásra” szorul. A bocsánat nem termék, hanem gyümölcs. (Nem leszállítási határidő, hanem nyár, ősz.) Ebből az is következik, hogy a megbocsátás nem parancsszóra megy. Felhívást kaptunk rá, mely néha sürgető. De mindig marad benne valami spontaneitás, önkéntes ajándék. Meglepetés. Még az Isten is rácsodálkozik, ha megvalósul, és Vele összes angyalai.

Nem jelenti azt sem, hogy minden úgy folytatódik, mint azelőtt, mint a bűn előtt, hogy eltörli azt, ami történt. Vannak, akik ezért nem akarnak megbocsátani. A rossz tett a történelemben eltörölhetetlen nyomot hagy. Az elhagyott paradicsom kapujában egy kerub áll, és mutatja, hogy a tojásrántottából a tojást héjába visszatenni nem lehet. Van, aki ezért nem tud megbocsátani, soha nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. A bocsánat nem a múltbeli állapot helyreállítása.

A jogaimról való lemondást sem jelent. Nem élvén jogállamban, hosszasan nem ott élvén, jogtiszteletünk mondhatni csenevész. Nem vagyunk rá érzékenyek. Pedig az nem tesz jót a közösségnek, ha törvényeit megszegik, s aztán ez a megszegés ott lóg a levegőben. Minden további nélkül megbocsátok neked: ez nem a megbocsátás felsőfoka, igenis vannak „továbbiak”. Az elkövetett igazságtalanságot a lehetőségekhez mérten helyre kell hozni. A szeretet nem helyettesíti a jogot, nem semlegesíti, hanem tökéletességre viszi. A bocsánat más síkon van, mint az igazságosság döntései: a felebaráti szeretet és jóság szabad cselekedete, ami túlmegy a szoros kötelezettségen.

Nem is mentegetés. Ezt ismerem közelről. Kevésbé gyávaságból fakad, inkább jóindulatból, de azért az alján mégiscsak öncsalás van. (És hát evvel is úgy van, ha „nem tehet róla”, akkor nincs is mit megbocsátani.) – Amit meg lehet érteni, azt meg kell érteni, de a mentegetéssel, miközben segíteni akarunk, megfosztjuk a vétkest emberi méltóságától, mert olyannak tekintjük, mint aki képtelen rosszat tenni. Merő jóindulatból tagadjuk az ember legnagyobb értékeit: a szabadságát és felelősségét.

És nem is fölülről lefelé kéne megbocsátani, ez méltatlan. Mi, az erény mintaképe. Persze a farizeizmus nagy kísértés, ravasz konstrukció (a farizeus betartja a törvényeket, a haza jó fia, példakép, rendes ember…). A megbocsátás maradjon az alázat cselekedete, nemcsak a vétkes, hanem a megbocsátó részéről is, olvasom. (Milyen sokszor hallottam már az alázat szót a legjegesebb gőggel kimondani!)"

Talpam, szívem kérgesedik. 

"...korunk embere megfigyelt ember... mert ha nem figyelnék, figyelemre se méltónak, és mint figyelemre-nem-méltó megvetettnek, és mint megvetett jelentéktelennek, és mint jelentéktelen értelmetlennek érezné magát... ezért figyel mindenki mindenkit; az emberek létük értelmetlenségétõl rettegve kattogtatják fényképezõgépüket, és surrogtatják filmfelvevõjüket..."  Dürrenmatt

Nagy mákunk van.

"Meg vagyok győződve arról, Lucas, hogy minden emberi lény arra született, hogy megírjon egy könyvet, és semmi másra. Egy zseniális vagy középszerű könyvet, nem számít, de aki semmit sem ír, az elveszett ember, az úgy élte le az életét a földön, hogy nem hagyott nyomot maga után."

"Mindegyikünk elkövet az élete során egy halálos hibát, de amikor erre rádöbbenünk, a jóvátehetetlen már megtörtént."

"Semmi sem hasonlít úgy a szerelemhez, mint a szeretet utáni krónikus sóvárgás állapota."

"Az ember annál boldogabb, minél kisebb a távolság a vágyai és a valóság, az élete és az adott körülmények között elképzelhető legjobb élet között."

"Dolgozni csak konkrétumokkal lehet, önmagában sánta a gondolat, és üresek a hangulatok. Útközben sok mindenre rájön az ember. A prózához például egészség kell. Idő, idegek. Aki csak átkozódni, jajdulni, üvölteni tud, verset ír. Vagy hallgat."

"Egy nap jött egy katona. Üzenetet hozott a fiukról. Sok pénze volt neki, beszélgettek, aztán éjjel az a házaspár agyoncsapta a katonát. El is ásták, csak akkor tudták meg, hogy az ő fiúk volt amikor megnézték a tárcájában az elismervényeket."

"A távol nem más, mint negatív tükör. Az utazó felismeri azt a keveset, ami a sajátja, miközben felfedezi azt a sok mindent, amit nem ért el, és nem ér el soha."

"Arra gondoltam: "Az életben eljön az a pillanat, amikor a megismert emberek közül több a halott, mint az élő. És az értelem nem hajlandó más arcvonásokat, más kifejezéseket elfogadni; valahány új arccal találkozik, azokra rávési a régi lenyomatokat, mindegyik számára megtalálja a hozzá legjobban illő maszkot.""

"Én beszélek, beszélek - mondja Marco -, aki hallgat, csak azokat a szavakat tartja emlékezetében, amelyekre vár."

Már két éve. Pedig ezt látnod kéne, mit tettünk, mi, mindannyian, a családod, amíg te elvoltál. Kár, hogy az elvoltál szó nem jelenti azt - hiába hordozza magában -, hogy vissza is jössz. Most nem, már nem. Nélküled nem lehetnénk azok, akik lettünk. Te egy közös, családi lejtmenet közben "szálltál ki" a körből, pedig ha tudtál volna maradni, látnád, hogy onnan már csak feljebb lehetett jönni, és most te is velünk örülnél, és megértenéd, hogy volt célja, értelme az ittlétednek, és - azt hiszem -, büszke is lennél. 

Többek között az alábbi történések estek meg azon a napon. 

- A köd láthatatlanná tette a világot

- A Nap, mikor megmutatta magát, láthatóvá vált a két kistestvér: a Merkúr és a Vénusz

-Szerelem volt, aznap is

Az elhallgatott történések pedig még nagyobb súllyal estek bele a puha, nyirkos, ködös szövegebe, délutánba. 

Régen azt kívántam, hogy csak olyan nőt vegyek el, akivel szeretjük egymást. Azt is, hogy legyen egy kis ház, ahol majd lakhatom a feleségemmel, pont akkora, hogy elférjünk benne. Legyen ez a ház egy erdőben, de nem messze a civilizációtól. Legyen olyan munkám, amit szeretek, de nem fáraszt el annyira, hogy a családommal és a magán ügyeimmel is foglalkozni tudjak. Nevelni és segíteni akartam embereken. Akartam irodalmat, kertet, hegyet, vallást. 

Mindent megkaptam. Mindet, és én eddig nem voltam boldog. Teher volt az összes beteljesült vágy, sok volt együtt, egyszerre. Hogy én alakítom-e a sorsomat, vagy elrendelt, nem tudom, de bocsánat, hogy lázadoztam az ellen, amikre a legjobban vágytam. 

Nagyon jó itthon. Alig vártuk, hogy hazajöjjünk, és elkezdjük AZ ÉLETET együtt itthon, olyan munkahelyen, amire mindig is vágytunk. Ez végre sikerült, van egy szép lakásunk, egy szép albérletünk, egy szép életünk, mit kérhetnék még? Tegnap volt itt egy amerikai szerzetes, és azt mondta, hogy az élethez, hogy boldogok legyünk, egy nagyon fontos dolog kell: fel kell áldozni magunkat egy nagyobb cél érdekében, lehet ez a család, egy hivatás, de azt teljes szívvel és szeretettel kell végigcsinálni, és akkor boldog lesz az ember. Ezen definíció szerint (is) boldog embernek tartom magam. Kiteljesedünk együtt, a szerelemben, veled, aki most éppen azt a kis mukit fürdeted fenn az emeleten. Szeretlek édes feleségem, és mindent köszönök, amit kaptam, kapok, és kapni fogok tőled. 

Még sosem laktam, éltem veled itthon egy hónapot, már ezt is túlléptük. Sokat vágytunk haza, sokat reméltük, hogy itthon jó lesz, ez a mi talajunk, mi itt vagyunk honosak. Akár milyen is itthon, mégis sokkal jobb, mint kinn valaha volt, és ez erősen a "jó döntés" felé billenti a mérleget, ha mérlegelni kéne, de nem kell, mert ki akarna dönteni egy hosszú kirándulás és a tényleges élet között? A kirándulás olyan, mint az édes bor, amire Hamvas valami olyasmit mondd, hogy az édes bor elkábít, mindig, mindenkinek örömet okoz, csak a karakter hiányzik belőle. A száraz bor ennél fogva olyan, mint az élet, észre veszed benne az egyediséget, néha fanyar lesz, néha összehúzza a szád, de összességében erről fogod azt hinni, hogy igazi bor, nem csak egy hamis cicoma. 

Száraz badacsonyi borok, 

hamarosan köztetek bicózgatok

vigyázzatok rám, ha belétek kóstolok. 

"Életem legnagyobb összeütközése a mindig újjal volt. A pillanattal. A váratlannal, a kényelmetlennel, a kiszámíthatatlannal, a meghökkentővel. Ez volt az, ami gondolkozásra kényszerített. A thaumedzein - a megrendítő. Mindig ismételni akartam. Keringeni. És a pillanatban levő mindig új rázott fel.
Amíg rájöttem, hogy két különböző világról van szó. Az ismétlés világa a törvényé, a kiszámíthatóé, a reinkarnációé. A körben való mozgás.
A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé, a kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára.
Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság." (Hamvas Béla)

Csomagolunk.

Jönni fog velem az itt tanult grimasz.

Velem repül majd a Duna elképzelt színe,

lapul a bőröndben egy elképzelt otthoni jövő.

Más országból exportált reménnyel teli a karom,

bőröm színét sejtéseim árnyalják.

Majd lassan visszarázódok saját igeidőmbe,

lesz újra többféle "i" meg "e",

a nevem Európához mérten újra furcsán írom,

és a mondanivaló majd ismét magyarul vár az ajkamon.

"A humor nem védi meg az embert, a humor végül is nem jó szinte semmire. Lehet humorral viszonyulni az élet eseményeihez éveken, akár évtizedeken keresztül is, bizonyos esetekben szinte életünk végéig képesek vagyunk humoros nézőpontból szemlélni a világot, de a végén az élet mégiscsak összetöri a szívünket. Bármilyen bátran, humorral és hidegvérrel éljük az életünket, a végén mégis összetörik a szívünk, És akkor nem nevetünk többé. A végén nem marad más, csak a magány, a hideg és a csend. A végén nem marad más, csak a halál." Houellebecq

"Amikor az ember a múltját tanulmányozza, gyakran az a valószínűleg hamis benyomása támad, hogy valamiféle determinizmus  játszott közre élete alakulásában."  Houellebecq

Sok mindent a könyvek tanítottak meg nekem a szülők helyett ( ez nem bántás feléjük, hanem a hiány realizálása, aminek következtében amit ők sem tudtak, azért nem szabad őket bántani), sok mindent úgy tároltam el, mint szentírást, és úgy csinálom a dolgaimat. Ezek sokszor céltáblává tesznek a közösségekben, mert nem ez az elfogadott, mindenki által követett norma. Nyitottság, őszinteség, optimizmus-pesszimizmus kimondása, kínos kapcsolatokat szül, mert az emberek nem tudják, hogy álljanak hozzá ezekhez a dolgokhoz (vagy én csinálom rosszul). Például mondok egy példát: ez a blog. Azért van-e, hogy műcoelho legyek és hadd gondoljam azt, hogy a pár olvasómnak tetszik, amit csinálok (önző), vagy azért hogy tényleg segítsen, akár csak egy kicsit is, mert az embereknek segíteni kell (nyitott). Magam sem tudom, merre tendál erősebben ez az egész. Hiúság vására az ember, mondotta Thackeray, és mennyire rohadtul igaza van. Szeretnék szerényebb lenni. 

Ezeket gondoltam/beszélgettük, mielőtt az álom fekete Volgája elvitte volna a gondolataimat. 

Ez a tél felhajtja a szoknyát, és benéz oda, ahová én sem mertem eddig. Vagy csak nem tudtam, hogy van ott néznivaló, épp úgy, mint egy pubertás előtti fiúka, akinek még nem töltődik jelentős háttértartalommal egy szoknya suhogása. De hagyjuk a szoknyát, figyeljünk a lényegre. Boldog vagyok, de nem könnyű annak lenni. Viccelek, amikor azt állítom, látom a valóságot. Csak fehérre meszelt ég van, amit enyhe klórszag leng körbe, mint a kórteremben felmosás után. Most éppen a jövő készít belőlem múmiát, szikével tárja fel bennem a tavaszt, ami elmúlt rothadások ölén szökken szárba. Gézbe csavarom gyerekkori énem, miközben harmattá tágul bennem a tájon reggelre elterülő öntudat-