A közös nyelv

A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk

                                                                  a korszerű elvárásoknak,

sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen

                                                                       hitvitájában;

a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem

                                                                                     irodalom.

A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új,

csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra,

a tér idővé változik, az eszme anyaggá,

míg eszmét, anyagot, űrt, mindent beszív a tömör apály, a fekete

                                                                                        lyuk,

majd jön a robbanás, a világrengető bölcső, s kezdődik minden elölről...

A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a

                                                                          valódi dinoszauruszok,

bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli.

A költészet mi magunk vagyunk, a kiváncsiságunk, a

                                                         koponyánkba férő végtelen,

a föl nem fogható furfangos fölfogása-

a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát

dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.