Ez a tél felhajtja a szoknyát, és benéz oda, ahová én sem mertem eddig. Vagy csak nem tudtam, hogy van ott néznivaló, épp úgy, mint egy pubertás előtti fiúka, akinek még nem töltődik jelentős háttértartalommal egy szoknya suhogása. De hagyjuk a szoknyát, figyeljünk a lényegre. Boldog vagyok, de nem könnyű annak lenni. Viccelek, amikor azt állítom, látom a valóságot. Csak fehérre meszelt ég van, amit enyhe klórszag leng körbe, mint a kórteremben felmosás után. Most éppen a jövő készít belőlem múmiát, szikével tárja fel bennem a tavaszt, ami elmúlt rothadások ölén szökken szárba. Gézbe csavarom gyerekkori énem, miközben harmattá tágul bennem a tájon reggelre elterülő öntudat-

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.