Szüleim ki akartak törni, ahonnan jöttek. A paraszti, falusi lét kevés volt számukra, és ebből ered, hogy a rokonok is olyan ferde szemmel néztek rájuk, mert ők többet, mást akartak, mint ők. El akartak költözni, többek akartak lenni, bármit is gondoltak ennek a szónak a jelentése mögé. Ez a több nem több, de más, és ezt a másságot nem bírta el a közösségük, ahonnan jöttek. Olyan településre mentek, ami maga is ezzel a problémával küzdött, küzd: faluból várossá akart válni. Szüleim a váltásba belehaltak, belerokkantak. Ők (voltak) az átmenet, azok a felfedezők, akik bátran elindultak. Habár a célig nem jutottak el, utat nyitottak nekünk, gyerekeiknek, hogy a váltást végre tudjuk hajtani. Bennem olyan erősen dolgozott a falusi idill hiánya egész életemben, olyan nosztalgiával vágytam vissza a faluba, hogy ezt az érzést csak örökölni lehet, mert ilyen csak a megismerésben gyökerezhetne, de az nem volt. Persze sokkal messzebb mi sem jutottunk el, de van egy döntés, amit örökül kaptunk. Ezt a szülői akaratot lehet hagyni, hogy elsorvadjon, de talán jobb, ha életben hagyjuk, tápláljuk, hizlaljuk, mert a saját és a mi jövőnkért lépték meg akkoriban ezt a közösségből kitaszított érzést, hogy nekünk jobb legyen. Ezért mi sem lehetünk hálátlanok az elképzeléseikkel, nekünk is lépni kell, lépni illik, hogy úgy érezhessék, hogy nem volt hiába a kitaszítottság érzés, a sok fejetlenség (ami abból eredt, hogy valami már nem volt, de az új még nem állt készen), a gyökértelenség, és az extra küzdés. Hálás vagyok nektek, hogy eddig eljuthattam, nélkületek nem történhetett volna meg. Köszönöm szüleim! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.