"Bűnösök vagyunk-e, ha olyanra vágyunk, amivel másoknak fájdalmat okozunk? Vagy a vágyak mindig ártatlanok, és jogunkban áll megpróbálni valósággá változtatni őket?" Baricco

 »Mély a fájdalom, de az öröm még mélyebb. Az öröm öröklétet kíván, mély, mély örökkévalóságot!« De az örömtől nem szabad megriadni. Tökéletes örömet kell keresni, mint a gyerekek. Nem a részegségét, nem egy lakás, nem csak egy szerelem örömét, hanem a teljes örömöt, mint a gyerekek! Én féltem az örömtől, s csak a »kis örömöt«, mertem, és a szenvedést, az önkínzást, művészetben az áldozatot. Egy nemes hiedelmet kell legyőznöm magamban: el kell jutnom a legmerészebb örömig: a gyermekek, az örökkévaló pillanat, az evangélium és a sorsdrámák öröméig. Aki nem boldog, bűnös. Mernem kell nagyon-nagyon boldognak lenni.” Vecsei H. Miklós

“A boldogság megszokásba fordulása a halál egyik legjobb fegyvere.”

Üdv a szürke hétköznapokban!

Most olvasom a drámáit. Már jó ideje megkaptam, de eddig nem nyúltam hozzá a könyvhöz, mert szerettem volna áltatni magam, hogy nem halt meg, mert hiszen új, általam eddig nem olvasott könyve van. Aztán oda fogyott ehhez a könyvhöz a kiolvasatlan könyvek oszlopa és most itt van, mert itt van a helye. 

"Az igazi lázadás a tehetség, mert az új rendet teremt."(83.)

"Tudják mi a neve az elszabadult költőiségnek? 

Giccs!

Giccs!

Giccs!

A giccs az a méz.máz, amellyel lenyeljük a valóságot - A világ nem képes tudomásul venni önmagát - nem kíváncsi önmagára -  És még csodálkoznak, hogy inni kezdtem - A giccs úgy tesz, mintha igaz volna - gennyes hazugság - Úgy tesz, mintha szép volna - az örök naplemente paradicsomszószban fényeskedjék nektek - Úgy tesz, mintha szenvedélyes volna - trutymós érzelgősség - Úgy tesz, mintha a szeretetről beszélne - de csak megúszni akarja - mindent megúszni - megúszni, megúszni - Dömötör megúszik! 

(csönd)

Elnézést - jesz, beköszöntött a kőbányai setét - 

(csönd) 

Giccs a művészetben - giccs a mindennapokban- giccs az ágyban - giccs a hazafiságban - ez most a legmenőbb, erre kattintanak rá most a legtöbben - Giccs az emlékezésben - csak ne fájjon - szeressük egymást gyerekek..." (94.)

Én nem. 

Magamtól nem. 

Magamtól soha. 

Utálom, mert monoton.

Tegnap este volt a 20. alkalom, hogy futottam ebben a hónapban. Nagyon jó volt látni az előttem mozgó árnyékom, ami a szinte teljes telehold által vetődött elém, és közben arra gondolni, hogy ez én vagyok, aki itt fut, és az az árnyékom, ami előttem.

Képes vagyok a változásra. 

Szeretem, mert monoton. Csak a légzésemre koncentrálok, üres az agyam, ki vagyok kapcsolva, egy futó, de nem gondolkodó lény vagyok, aki csak érez. 

Az még hozzá tartozott az este tökéletességéhez, hogy a hold fentről világított, alattam pedig a város fényei látszottak, szinte Győrig láttam a fényeket. Olyan boldogan futottam, hogy nem győztem hálát adni azért, hogy itt élek, ezt láthatom, ide tartozom, és hogy hamarosan azokhoz futok haza, akiket nagyon szeretek. Ha csak ez a fél óra lett volna eddigi életemben, ami futásra sarkall, akkor is biztosan (vigyázat, nagy szavak!)

futni szerető

embernek vallanám magam. 

Amikor benézek az egyik ablakon és látom, hogy benn egy anyuka három gyerekével játszik, mindenki mosolyog, látszik rajtuk, hogy szeretnek élni, szeretik egymást, és szeretnek engem is, mert a boldogság az, hogy tudom, hogy hozzájuk tartozom. 

Furcsa érzés, szokni való, hogy nem csak lányos apa vagyok. Hogy a pelenkában más van. Hogy szőke, kék szemű, nem fekete és barna szemű. Hogy fiú. Hogy van. Hogy ez mennyire jó. Hogy mennyire jó, hogy vagy, fiam. 

Idén mi is ennyien fogunk a fa köré állni, mint család. Furcsa lesz, más lesz, remélem jobb lesz, mint.

"súlyosabb az ágyunk üres oldala"

Rudyard Kipling:

Ha…

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van, 
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket, 
ha kétkednek benned, s bízol magadban, 
de érted az ő kétkedésüket, 
ha várni tudsz és várni sose fáradsz, 
és hazugok közt se hazug a szád, 
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz, 
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod, 
gondolkodol – becsülöd a valót, 
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod, 
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót, 
ha elbírod, hogy igazad örökre 
maszlag gyanánt használják a gazok, 
s életműved, mi ott van összetörve, 
silány anyagból építsék azok.

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban, 
van merszed egy kártyára tenni föl, 
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban, 
nem is beszélsz a veszteség felől, 
ha paskolod izmod, inad a célhoz 
és szíved is, mely nem a hajdani, 
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz, 
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted, 
királyokkal jársz, s józan az eszed, 
ha ellenség, de jóbarát se sérthet, 
s mindenki számol egy kicsit veled, 
ha a komor perc hatvan pillanatja 
egy távfutás neked s te futsz vígan, 
tiéd a Föld és minden, ami rajta, 
és – ami több – ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

"A félelem iszonytató ereje hozza létre a kultúrát és ez az a generális erőközpont, ahonnan felpárállnak az istenek."

"Könnyű megkülönböztetni azokat a gyerekeket, felnőtteket, akik csak tejet, és akik tejet-mézet kaptak."

A most hétvégi továbbképzésen nem voltam lelkileg kiegyensúlyozott, emiatt nem voltam elég bátor, hogy gyenge legyek. 

Olyan szolid volt a temetése, hiába vártam a nagyon nagy tömeget, a nagy beszédeket, a nagy szomorúságot. A nem is tudom, mit. 

"Onkológiai derű." Ez a Hasnyálmirigynaplóból kölcsönzött kifejezés járt ott, és jár egész nap a fejemben. Valahogy ez hatotta át az egész szertartást. 

"A halál végeredményben nem akkor kezdődik, amikor valaki a legfinomabb megfigyelésre sem reagál, hanem amikor a test, a lélek és a szellem elveszíti azt a tartalmat, amely működésének értelmet ad."

azt vallottam, hogy inkább én segítsek, mint rajtam kelljen segíteni. Most úgy vagyok, hogy segíts, hogy segíthessek.

"A szorongás olyan, mint a kutya. Addig megy, szimatol, ás, amíg nem talál magának egy csontot. Hiába nincs rajta hús, hiába nem lakhat jól vele, talán még el se tudja rágni. Mégis vicsorog, ha bárki el akarja venni tőle. Ölni tudna érte. Pedig igazából aligha pont egy üres, meszes, kiszáradt csont utáni vágy késztette kutatásra." 465. Bartis Attila: A vége

"Ha valaki semminek nem tud örülni, még percekre sem, az már nem tesz különbséget öröm és bánat között. És ez a legnagyobb rossz, ami emberrel történhet. (...) Ha Krisztus csak fenyegetett volna, csak korbácsolt volna, csak szenvedett volna, ha nem lett volna képes még az utolsó vacsoráján is örülni, fabatkát sem érnének a szavai. A megkeseredett ember csak mérget szór szét a világban. Mert csak a saját keserűsége okát látja benne. A megkeseredett ember mindig igazságtalan, mert igazság csak a teljességben lehet. A megkeseredett ember mindig bűntudatot ébreszt azokban, akiknek hálával tartozik,  és szövetségest talál azokban, akik a dühe jogosságát fenntartás nélkül elfogadják. És végül mindig elfordul a szövetségeseitől. Ahogy elfordul azoktól is, akik pont azért nem lesznek a szövetségesei, mert szeretik." Bartis Attila: A vége 171.

Alig fértünk oda a koszorúktól, szinte nem is látszódott a neved. Az unokád - akit annyira vártál -, lenn a földön játszott egy mécsessel, aztán puszit küldött öntudatlanul is feléd, vagyis a márványtábla felé. Jó lett volna együtt kijönni a temetőbe, nem pedig hozzád. 

"...Ha a legfontosabb dolog a szabadság, az ördög célja sem lehet más, minthogy ettöl fossza meg az embert, azáltal hogy rossz szokásokhoz láncolja. Ezek a szokások tudatlanságba és állati szintre kényszerítik a lelket..."

"Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál."

B. Radó Lili

Még mindig ugyan úgy szeretlek. Köszönöm a közös életünket

Apa lettél, fiad született. Az ünneplés már megvolt, a romok eltakarítva, a plafont kell már csak újrafesteni, akkor valahogy jó ötletnek tűnt az asztalon táncolva kidurrantani mind a tizenkét vörös pezsgős üveget. Apád is így ünnepelte a te születésedet, kiskorodban, ha felnéztél a nagyszoba plafonjára, láttad is átderengeni a festéken a vörös foltokat. Kár, hogy ezt a napot nem érhette meg, akkor talán együtt locsolhattátok volna pezsgővel a plafont. Persze az is lehet, hogy nem örült volna annyira, nem volt egy kimondott nagyapa típus.
A feleséged és a kisfiad holnapután jönnek haza a kórházból, ha ma megcsinálod, addigra meg is szárad a plafon. A létra tetején állsz, a festéket kevergeted. A fejeden csákó, újságlapból hajtogattad, ahogy a tenyered alól elősimult az újságpapír, apád jutott eszedbe, tőle tanultál csákót hajtogatni, egy pillanatra látod is a kezét, és mellette a te gyerekkori kezedet, segített rányomni a tenyered a papírra, azt mondta, a hajtásnak olyan élesnek és pontosnak kell lennie, mintha egy késpenge volna.
Belemártod a hengert a festékbe, leszeded róla a felesleget a veder szélére pattintott rácson, a plafonra nyomod. A vörösborfolt lilás vörösét nézed, apádra gondolsz és a fiadra gondolsz, arra, hogy itt állsz kettőjük között, végleg felnőttél. Ha tükörbe nézel, látod magadon az apád vonásait, felismered magadon a mozdulatait, néha előbukkan belőled egyik-másik szófordulata. Sokszor észre se veszed. Ott van benned, és egy kicsit a fiadban is benne lesz, éppúgy ahogy te is benne leszel. A szemén már most látni, és az állán is ott a kis gödör, ami a te álladon is ott van, és amikor a különböző rokonok meg ismerősök arról áradoznak, hogy tiszta apja, akkor csak legyintesz, de titokban örülsz. Büszke vagy a fiadra. Büszke vagy magadra, hogy gyereked született.
Végighúzod a hengert a folt közepén, a fehér festék egy csíkban rózsaszínre szelídíti a folt vad liláját. A festésre akarsz gondolni, mert mindig száz százalékban arra a munkára kell összpontosítani, amit éppen végez az ember, de ezt a mondatot is az apád hangján ismételgeted magadban, ő mondogatta mindig ezt, tőle tanultad.
Megint a festékbe mártod a hengert, azon gondolkozol, hogy mit tanultál még az apádtól. Tőle tanultál cipőfűzőt és nyakkendőt kötni, bicskát nyitni és csukni, kést fenni, késtokot szabni, fekvőtámaszt csinálni, nyilazni, fát vágni, tüzet rakni, hagymát vágni, sátrat verni, kolbászt tölteni, inni, káromkodni és szépen beszélni, haragudni és kibékülni, veszekedni és bocsánatot kérni, tőle tanultad meg, hogy hogy kell féktelenül örülni, és azt is, hogy milyen a szorongás, tőle tanultál félni és bátornak lenni, tőle tanultad, hogyan lehet és kell szembenézni a halállal. Élni tanultál tőle, lenni tanultál tőle.
A csík közben egészen kifehéredett, mintha ott se lenne alatta a pezsgőfolt, szinte nyoma sincs már, de te tudod, hogy ott van. A veszekedéseitek jutnak eszedbe, a balhék és az üvöltözések, a lecke része volt az is, az esendőséget tanultad meg belőle, azt, hogy attól, hogy nincs igaza, még szeretheted, azt, hogy le kell győznöd az apádat, és közben hagynod kell nyerni, úgy, ahogy ő is legyőzött és hagyott nyerni téged, amikor játszani tanított. Ez volt talán a legfontosabb lecke mind közül, megérteni, hogy a felnövés azt jelenti, hogy le kell győznöd apádat, de ezt csak úgy teheted meg, ha közben magadat is legyőzöd egy kicsit. Mind a ketten tudtátok, hogy mi történik, ezt is tőle tanultad, a tudatosságot, azt, hogy tudatosan kell élni, hogy igyekezned kell önmagadból kilépve figyelni a saját érzelmeidet és önmagad, tőle tanultál felelősséggel és tudatosan élni.
A henger szinte magától mozog a kezedben, a festék lassan teljesen elfedi a borfoltot. A fiadra gondolsz, arra, ahogy először a karodba vehetted, ott a szülőszobában, kitágult fekete pupillákkal nézett, mintha tényleg látna, mintha tényleg tudná, hogy ki vagy. Az örömre gondolsz, és az ijedtségre, amit akkor éreztél, arra, hogy vajon elég erős leszel-e majd, tudsz-e jó apja lenni.
Kicsi és törékeny, de egy másik ember, valaki más, egészen és teljesen ismeretlen. Hiába vagy benne, hiába lesznek ismerősök a mozdulatai, hiába tart majd tükröt neked, akkor is valaki más lesz. Egyszerre érzel nagy-nagy erőt és hatalmas tehetetlenséget, vad, tomboló szeretetet és a hatalom hideg csábítását. A fiad, te fogod felnevelni, taníthatod jóra és rosszra. Egy tiszta lap, fehér, akár a plafon, te írhatod majd tele. Neked kell teleírni, neked kell embert faragni belőle. Ahogy erre gondolsz, megbillen alattad a létra, a festékes vödör megdől, elkapod a szélét, a festék fehér örvényt vetve kavarodik meg benne a mozdulat lendületétől.
Nem kéred ezt a hatalmat. Nem akarsz faragni, nevelni akarsz. Szabad embert akarsz nevelni, olyat, aki tudja magáról, hogy kicsoda, erős és okos, és talán még büszke is rád, de nem rajtad keresztül próbálja meghatározni önmagát, ahogy te se rajta keresztül akarod kiélni a meg nem valósult álmaidat. Apád sose beszélt erről, de most itt, a létra tetején állva, festékes papírcsákóval a fejeden tudod, hogy ez volt a lényeg, a belső szabadság, és számodra is ez lehet az egyetlen tanulság és az egyetlen cél. Ez az igazi tudás, a legfontosabb tudás, olyan, amit csak úgy adhatsz át, ha sosem beszélsz róla, de benne kell lennie az összes többi tudásban, a sárkányeregetéstől a szalonnapácolásig, a szerelmeslevél-írástól a bicikliszerelésig. Nem tudod, hogy képes leszel-e rá, de azt tudod, hogy ez lesz életed legnagyobb és legfontosabb feladata.
Végeztél a festéssel, lemászol a létráról, hátratolod a a tarkódra a csákót, a plafont nézed. Most tiszta fehér az egész, egyáltalán nem látszik rajta a folt. A friss festék még sötét, de ahogy megszárad majd, kivilágosodik. A mai festékek már jobban fednek, mint a régiek, de te azért tudod, hogy ha nagyon halványan is, de át fog derengeni rajta a folt, az ünneplés nyoma. És egyszer majd a fiadnak is el kell mondanod, hogy mi az ott, és miért került oda.

abban nyerni, hogy lemondasz rólam a munka javára. Nem akarok győzni, pedig könnyebb lenne mindkettőnknek, ha engednél. Legyél fék, mi vissza-, és otthon tart. Soha nem akarom, hogy győzzek. 

VALLOMÁS

Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát!szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol, vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kívánok...
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!

A nyugalom nem egyenlő az unalommal. A szív börtönben van, de micsoda szép és a szívnek kedves börtön ez, olyan, ahonnan életfogytig sem akar szabadulni az ember.