nem kell a vers az életnek. haha

Lehetek geci? Ja. :) Szóval ez jellemzően gyakorlat-szagú szöveg, még ha az írói pozícióból esetleg joggal nem is érezni ezt. Nagyon erős a kötött formára való törekvés, ez a törekvés egyelőre mintha megakadályozná azt, hogy természetesen működjön a versnyelv. Az "elszáll a rím, mert lélek" jellegű suta kijelentésekre gondolok itt, vagy a "rémeket én viszek, hozzák" kissé rendellenes felépítettségére - ez utóbbit például nagyon nehéz magamban úgy hangsúlyoznom, hogy organikusnak tűnjön.
A döcögős megfogalmazások miatt viszont nem igazán tűnik koherensnek a szöveg, nehéz eldönteni, mit is szeretne valójában. Ez akár vonzó enigmatikusságot is eredményezhetne, engem azonban inkább sajnos továbbállásra ösztökél ez a sok minden, ami össze van itt halmozva. Mer' hogy van hóhér, meg vér, meg halál, vannak rémes rímek (no igen, sajnos ez sem egy megokolt környezetben működő kancsalság, akkor talán nem tűnne elcsépeltnek), van valami zavarosnak tűnő, kicsit avíttas önreflex ("nyugta lesz versemnek"). A szöveg általuk összességében olyan magánakvaló lesz inkább, bezárkózása azonban nem növeli kívánatosságát. Esetlenségei miatt ugyanis nem akarom feltörni, hanem inkább hagyom külön létezni, már amennyiben persze választanom kell.
Megint vissza kell térnem a "nyugta lesz versemnek" félmondatra - számomra ez a legnyilvánvalóbb tünete annak a betegségnek, amiben ez a szöveg szerintem most sokszor lappangó módon, de végig szenved. Egész egyszerűen nem elég érdekes ez a fajta versről való beszéd a versben. Természetesen nem eleve lehetetlen ezt érdekessé tenni, azonban ha mellétesszük a formában lenni akarás már-már erőszakos szándékát, akkor a két tényező együtt valamiféle gyakorlattá, technikai morfondírrá avatja a szöveget - ez az, amire az elején utalni akartam, s ez az arculat sajnos független a szerzői szándékoktól.

És akkor most a forma. Nagy rákfenéje az ilyesfajta verseknek, hogy a formai döccenőket általában megindokolhatjuk azzal, hogy a tartalom is döcög. Azért hívom ezt rákfenének, mert így nagyjából mindig meg tudjuk indokolni magunknak, miért nem passzentos a szöveg. Mint ahogy nyilván ez esetben is találhatunk indokot arra nézvést, miért A/X/X/A az első versszak rímelése, s a másik kettő miért párrímes. De nem akarok indokot találni. :) Jó lenne, ha következetes lenne, ami van,. már csak próbaképpen is.

A rímeknél maradva: jó lenne az is, ha a rövid szótagra végződő soroknak nem csak a legutolsó szótagja csengene össze. A hóhér/a vér esetében ez ugyan még menthetőnek látszik (mondtam is, azt hiszem, a szétömléssel együtt ez a rontott rím egészen tetszetős), de a hozzák/hagyják esetében már nem igazán. Amúgy is randa ragrím az utóbbi, és akkor még ez is.

De azt hiszem, a rímek effajta tökéletlenségeiért nyugodtan felelőssé tehetjük az időmértékre való törekvést - a kettőnek talán nehéz egyszerre megfelelni. Szerintem mondjuk nem is kell. Vagy később. Ezek a csengő-bongó leoniusszerűségek a kellőképp uralt nyelv nélkül valami anakronisztikusan nyugatos hangot eredményeznek, ami szerintem könnyebben volna idomítható némi előzetes nekirugaszkodás után. Jó nekirugaszkodás lenne pl. néhány szonett, vagy egyszerűen pár jambikus lejtésű vers. Mert a jambus például tök könnyű, hajlítható, gyakorlatilag (pontatlanul szólva) minden belefér, mégis van egy olyan alaplüktetése az effajta verseknek (még nagyfokú lazaság mellett is), amire lehet építeni, ugyanakkor a beszélt nyelvet is könnyű jambusba transzponálni, játszadozni vele.

Az időmértékesülés akarása-akaródása itt inkább gátnak látszik; ráadásul meg sem valósul igazán jól. Asszem, nem véletlen, hogy elsőre csak a harmadik versszakban tűnt fel a lüktetés. Ha megnézzük, elég csetebota ugyanis ez a lüktetés, és következetlen is - ez utóbbi a legnagyobb probléma vele, mert nincs alkalma a fülnek megszokni az ismétlődő mintázatot, így aztán nem érzékeli egységes ritmusként azt, ami történik. Az én fülemmel legalábbis így volt. Merhogy a vers úgy ritmizálható kezdetben, hogy:
- u u - / u - u -
Tönkre megyek, legyél hóhér

u - u - u - u -
hát kell valaki, aki bárd

[u] - - u - - u - u
[és] surrogva énekli végem

Azért ennyit írtam, mert eleddig még leginkább jambikus ügyek történnek, még ha nem is annak szántad őket. De az első sor pl. teljesen jambikus (a choriambussal együtt az első négy szótagban), a fül tehát ezt várná a következőkben is. Ez a harmadik sorig működik is, itt-ott a hangsúlyokat is figyelembe véve. A harmadik sorból már hiányzik egy szótag a jambikus lejtés megmaradásához, szögletes zárójelben egy lehetséges megoldás, ami persze nem értelmi megoldás, csak ritmikai, tudva azt is, hogy te valsz. egyáltalán nem akartál jambikus lenni. :) Dehát mégiscsak az lettél.

Aztán a negyedik sor u / - u u / - u u / - ritmusa teljesen szétzilálja az eddigieket, mert érzékelhetően elkülönülő daktilusok dolgoznak benne (amellett, hogy számomra itt problémának tűnik a sorkezdő rövid szótag, mert nem válik le ütemelőzőként, holott vélhetően ez a szándék - tehát nem működik a még / nyílnak a völgyben a kerti virágok esete, mert a példa "még"-jével szemben a "szét" itt hangsúlyos szótag).

Átállunk hát erre a ritmusra. A második versszak első sorában is ez köszön vissza (ez szerintem a legszebb sor amúgy; csorbul a szemben a látás: - u u / - u u / - -), aztán a második sorban kissé zavaró (nem tűnik indokoltnak), hogy a daktilusok helyett anapesztusok állnak: u u - / u u - / - -. Főleg, hogy a harmadik sor (rémeket én viszek, hozzák) ismét két daktilus-szerűséget tartalmaz. Azért írtam geci módon "szerűséget", mert a sor a "viszek, hozzák" miatt nem hozza a "csorbul"-sor ritmusképletét, hanem ezt: - u u / - u - / - -. Ha daktilus, akkor ez a rontás szerintem már nem engedhető meg, zavarja a zember fülét a két hosszú szótag találkozása, mintha hajóvon(t)áké. Ugyanez a romlás a negyedik sorban (rímeket itt hagyok, hagyják: - u u / - u - / - -), akár következetes romlás is lehetne, csak akkor eddig dominánsnak kellett volna lennie egy ritmustervnek, amit következetesen rontani lehetne, ez esetben pedig legfeljebb versszakon beszélhetünk erről.

A negyedik versszak első sora (elszáll a rím, mert lélek) leginkább megint jambikus, ami nehezen fér a daktiluszossághoz. A daktilus ereszkedik, a jambus ereszkedik, ezek kombinációja (ilyen rövid szövegen belül és ilyen hektikusan) ahhoz vezet, hogy (számomra legalábbis) egymást kioltó hatásokká válnak. A második sor trocheikus, ha ez tudatos rontás, akkor jól állna - mondjuk egy végig jambikus versben. :) A tudatos rontással tényleg az a baj, hogy tudnia kellene az olvasónak, hogy mihez képest. Mert aztán a harmadik sor megint a 2daktilus1sponedus receptje (amúgy mi indokolja ott a "hegyhát" jelenlétét? :D), míg a zárósor ("Nyugta lesz versemnek, menj hát") megint ront: - u - u - u - u, azaz trocheikus.

Tényleg az a baj, hogy ennyiféle ritmusképlet nem fér meg szerintem egy ilyen rövid versben. Ha ez még valami freejazzes struktúra előjátéka lenne, akkor is hosszabb szöveg, hosszabb előjáték kellene ahhoz, hogy egységes vagy egységesen össze-vissza tört ritmusként rögzüljön az emlékezetben; ritmus csak ismétlés által lesz, ehhez azonban több ismétlés kellene, mint itt.

Ha mármost azt hiszed, hogy jól lefikáztalak, akkor egyrészt igazad van, másrészt meg, remélem, nem kell hangsúlyoznom, mennyire örülök a versnek meg annak hogy bemerészkedik a verszene tartományába. És ha azt is mondom, hogy innen kell nekiállni dolgozni, akkor vagy leöntesz kannásborral ötödikén, vagy kiérzed a jóindulatot. :)

Szerintem már csak azért is tök jó arc vagyok, mert ennyit írtam erről. Ha másból nem, akkor ebből tessék kiérezni a jóindulatot. Meg különben is. Írjál sok ilyet, és alakulni fog, de tényleg, mer másként nem is lehet. Puszi.

jav.:
legfeljebb versszakon _belül_ beszélhetünk erről.

eltűnt a válaszom. röviden: köszi. és ezt olyan pozitívan mondom, amennyire csak lehet.