Plágiumvers   Sándor   napján megszakad a tél, József napján eltűnik a szél, Zsákban Benedek hoz majd meleget, nincs több fázás, boldog, aki él. Már közhírré szétdoboltatik: minden kislány férjhez adatik, szőkék legelébb, aztán feketék, végül barnák…

Ha majd nem leszek és tépelődöm elmúlt életemen, befejezetlen ügyeimet intézni visszatérek, tűröm, hogy várakoztassanak, számolom a bezárt ajtókhoz vezető padlóburkolat repedéseit, az ajtón túli köhintést, hallgatom az édes suttogásokat odabent, szánakozva és tehetetlenül…

Az ember felnő a kötélhez, szó szerint belenő, felcseperedik a kötél magasságába, ami addig lengedez, de utána a nyakra kerül. Akkor érzed meg a szorítását először, amikor meghal egy közeli rokon, aztán az élet súlyt rak rád, csökken a mozgástér, belenősz a sorsodba, súlyt…

  "Kigombollak télikabát, nem gyilkolt meg hát minket ez a télNem gyilkolt meg, télikabát, pedig akart, és mégse sikerült"De.