Talán a táborbeli ismeretségünk okán költözünk annyit, mint a hontalanok. Valahol olvastam, hogy minden kapcsolatot az első pillanatok határoznak meg. Mi akkor sátraztunk, és nem voltunk a helyünkön, nem voltunk otthon. A test most is otthontalan, csak a lélek hajózott be a nyugodt kikötőbe (Emezt félve írom le, nehogy rosszakaró(i)nk, vagy sorsunk vérszemet kapjon). A lélek a helyén, a testnek tetszik a táj, de a föld, mint rossz ágy, kivetett magából. A sorssal párnacsatázom egy ideje, és vesztek, úgy érzem. Kifogy a toll a vászonzsákból, nem repülök álmok útján, fenn vagyok, fennebb, mint valaha voltam. Két balost kapott a sors, én vissza hármat a fejtetőmre úgy, hogy az elharapott nyelv ébresztett fel. Az a nyelv, ami eddig altatott, duruzsolt nekem, megóvott magamtól, de az angliai kijövetellel elzárult, kiszáradt, mint egy zsilippel lezárt tó. Nincs toll a párnában, elrepültek az álmok, nincs nyelv, ami elrejtene magam elől, én maradtam és a sors, pőrén, némán, sárosan, mert a föld nem volt jó hozzám, kivetett magából, mint a bevetetlen ugar. Ismét menet van, és ha még sok menetelés lesz, akkor meg kell szokni, meg kell találni benne a megnyugvást hozó változatlanságot, vagy a gyermekkort, mert az maga volt a mozdulatlanság, és talán a föld is jobban szereti a gyerekeket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.