Ahogy repültem haza, elkapott egy kósza gondolat, talán a magasság miatt. Még nem ütötte le senki ezt a labdát, mert én magasabban voltam, amikor elkaptam. Volt előttem két whisky, és felhasználtam a jeget, 313-szor. (Igen, a két órás utat végigfotóztam, és két jég sorvadt el a kezemben.) Ahogy folyt a fény-képezés, elkapott az a kegyelmi érzés, hogy most valami olyan történik, ami átalakítja a hétköznapit. Az a röpke kis plusz, ami az egész alkotási folyamat értelme. Amit mindenki érez, profi, és pancser egyaránt. A látható végeredmény dönti el, hogy az mű lesz, vagy csak hétköznapi semmi. Pedig van minden, vállalható cím, a címhe téma, mindent kimerítő, mégsem érzem, hogy összedolgozódna. Van egy jég, van egy csepp, ami szépen cseppen, mindez a levegőben, ahol látszik, hogy a szintén víz felhők  torlódnak odakinn, ebből ered a második része a címnek. De ebből az eredésből mégsem akar még csak egy patak sem sarjadni, úgy látom Akkor azt hittem, de most már látom, hogy a megrészegülés nem az alkotás miatt volt.

A víz tetten érése, avagy alant jég esik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.