A  mennyország vagyok, amíg bírod, ha feladod, a pokol leszek.

Ez jut eszembe festés közben, miközben nincs semmi bajom, csak várok, hogy együtt fessük a másét, egészen addig, amíg a saját meg nem lesz. Ezek a mondatok, amik eszembe jutnak a pillanatok címkéi, pillanatoké, amik jelet akartak hagyni. A rám vonatkozásuk kérdéses. Sokan mondják, hogy csak médiumok, készen kapnak minden mondatot, és nem is javítanak rajta szinte semmit. Én is készen kapok, és nem tudom, hogy kell-e javítani, vagy a pillanat által közölt a végleges formájú, úgy van-e kész, ahogy jött. Talán merő lustaság, vagy tudásbeli hiány, vagy a pillanat hagyása, mivel a következő perc máshogy alakít egy mondatot.

Egyre rövidülök. 11 évesen álltam neki az első könyvemnek, ami az emberiség története lett volna, ha befejezem. A lúdtoll és a dőlt betű volt hozzám a legközelebb, és a diákenciklopédia. A garázs volt az alkotóműhely, de én nem kocsit szereltem, hanem szavakat. Azóta minden kisebb lett, a megírt dolgok, az alkotás helyei, mind mind összementek, akár a gyerekkor helyszínei. A zsugorodás oka a tudatlanságtól való félelem. A kocsi szerelésnek van egy maximuma, míg az elméleti tudásnak nincs, de valahol azt kell mondani, hogy ennyi, ezt tudtam most megírni, és így, és ki kell adni a kézből, hiába lenne jobb már a következő héten.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.