Teszi fel a kérdést Esterházy. Csak múlt időcskék vannak, mivel a múlt attól múlt, hogy elmúlt, de itt nem múlik semmi, ragadunk a fájdalmainkban, megbűnhődtünk múltat, akadozik a jövő. Eltöröltük nyelvtani múlt ideink egy részét, de felülkerekedtünk-e ezáltal valamin. Moháccsal nem a török volt a legnagyobb szörny, ami ránk támadt, és itt maradt, hanem a nyitott, lezárhatatlan, lezáratlan múlt is, mely olyan járomba tette a fejünk, melynél lehetetlennek tűnik a szembenézés. Voltak volt hibáink, valának most is, és leendenek nyilván a későbbiekben is. Legyünk önmagunk gyóntatói, és vizsgáljuk felül, hogy mi vezetett oda, hogy a legnyíltabb sebünk ma is vérzik, hogy úgy érezzük, a krisztusi példa nálunk élőbb már nem is lehet, a nemzettest oldalán ejtett dárdaszúrás olyan kegyelemdöfés volt, mely révén megszűnt dobogni egy olyan szív, mely talán éppúgy kiszipolyozta Erdély kincseit, mint most a románok, éppen annyit foglalkozott a szerbekkel, mint most ők az ott élő magyarokkal, és éppúgy lenézte a szlovákokat, mint most ők minket. Talán egy olyan nemzetet siratunk, mely éppúgy sarcolta a területét, mint Ausztria, aki bizony hogy több területet vesztett, mint mi, csak nem ezer évig uralta az örökös tartományait. Mi ezer évig uralkodtunk egy olyan egységen, amit mindenki visszasír, és a többség úgy gondolja, hogy az volt minden (magyar) világok legjobbika. Lenéztük azokat a kisebbségeinket, akikre most haragszunk, mert ellopták tőlünk, ami a miénk. Az az enyém, amit megbecsülök. Állítsunk emlékműveket minden településen ha úgy gondoljuk, csak ne felejtsünk el közben szembenézni a hibákkal, amik miatt most emlékművet állítunk. Fiatalon sírtam, és átrajzoltam a földrajzatlaszom országhatárait, személyes fájdalmam volt Krasznahorka, Munkács, Kolozsvár, vagy az Adriai tenger elvesztése. Később megdöbbenéssel olvastam, hogy hol mennyi magyar lakott, mi történt Újvidéken és Erdélyben a második háború előtt, alatt. Mi, a kultúrnép éppúgy halomra öltük a területünkön élő alávaló szerbeket, románokat, mint ők minket. Az én tulajdonom, mint megközelítés csak rablásra való. Önmagunk meglopása nagy hagyomány ebben az országban, kiskirályok voltak volt, vannak, és ha nem térünk észhez, leendnek is. Állítsunk sok emlékművet, de ez ne a kesergésé legyen, hanem egy évszázadok óta tartó hagyomány lezárásáé. Legyen ez az emlékmű a kiskirály halála, vigye a lopás titkát sírba magával. Amikor egy ember meghal, titkai megkötnek mint egy kristály. Végre el kell kezdeni az összefogást, legyünk végre jó példa, és ha egy terület vissza akar térni, akkor azt azért akarja, mert jobb itt, mint ott, ahová most tartozik. Legyen ez a föld legyen az, melyről elmondható: próbálj meg olyan földben nyugodni, amelyik emlékszik rád, és ez az emlék szeretetteli. Több, mint 500  éve folyamatosan  minden egész eltörött, most próbáljuk úgy megtartani a javainkat, hogy megérdemeljük, amink van, és szeretettel adózzunk a földnek, mely magyar.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.