Egy század katona tapossa azt a papírt, ami ha lenne, akkor az lenne rögzítve rajta, hogy az emberek nem halnak meg. Hinnénk benne, szükség van erre, hogy nem csak annyi, hogy egyik pillanatban egy ember kifújja az utolsó fél liter poshadt levegőt, amit talán az első felsíráskor szívott magába. Azt az ernyedt levegőt, ami lehetővé tette az életet. Durván félbeszakított folytonosság a halál. Ha nem olyan nagy a kín, mert a rokon távolabbi, akkor az ember hamar körbefordul, és számol, hogy kik maradtak. Megnyugszik, hogy a legfontosabbak még itt vannak. Persze ezt a fajta diszkriminációt nem engedheti meg magának, mert közben meghalt egy, akinek olyan vér folyik az ereiben, mint a sajátban, és meghúzza magát, mert kicsit ő is meghalt. Akkor számba veszi, hogy kik nincsenek, és egy súlyos eredmény jön ki. Túl sok, ki már nincs, és a tábor sajnos népesedik. A fogyás természetes hely adás az újonnan jövőknek, de mégis fájdalmas, csak nekünk fáj, hogy ismét kevesebben vagyunk. Gyuri bácsi, és mindaz, ki nincs már: legyen könnyű nektek a föld!

(Arundel, Fiztalan Howard kápolna)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.